Az alábbi írás nem az LMP hivatalos nyilatkozatának burkolt kritikája. Az eredeti szöveg szép, okos, megrendítő. Megfogalmazóját személy szerint is szeretem és becsülöm, mi több: ha van valaki, akit alkalmasnak tartok arra a posztra, amit jelenleg az LMP-ben betölt, őt mindenképpen. Nyilatkozatot amúgy sem fogalmazhatok, lévén semmi meghatalmazásom nincs rá: nemhogy választmányi tag nem vagyok, de egyelőre még a pártba sem léptem be, eleddig csak a pártoló tagságot vállaltam.

Az LMP nyilatkozatának szövege inkább megihletett. Úgy véltem, az eredeti verzió átírása alkalmat adhat arra, hogy egy konkrét példán mutassam be, amiről annyit beszéltünk, vitatkoztunk az elmúlt hónapokban, szóban és írásban: hogy miként is szakíthatnánk a gondolkodásunkat gyakorta meghatározó, részben a kötelező közbeszédből, részben a szocializációnkból eredő sablonokkal és a velük járó jóhiszemű őszintétlenséggel, s miként alakíthatnánk ki egy nyíltabb beszédet. Ami azonban – és ezt szeretném hangsúlyozni–ugyanazt a szándékot és tartalmat hordozza. És most adódott egy nagyon súlyos téma, melynek különböző megfogalmazásán kvázi tesztelhetjük magunkat, újítási vágyunkat, s kipróbálhatunk egy, a társadalommal való (és persze egymás közti) másfajta kommunikációt. Ugyanakkor ez nem csak kommunikációs kérdés. Mindent meg kell tennünk azért, hogy korrektek legyünk elveink feladása nélkül, hogy a lehető legtöbb szempontot vegyük figyelembe, valamint hogy a problémák mélyebb okaira is rámutassunk.

Gyász és összetartozás: a Lehet Más a Politika nyilatkozata a tatárszentgyörgyi tragédia apropóján
(alternatív változat, ahogyan én képzelem)

Pár napja temettük a tatárszentgyörgyi tragédia áldozatait. Egy apát és alig ötéves kisfiát gyáva módon lelőttek, miután gyilkosaik rájuk gyújtották házukat. Az ország jóérzésű lakosai együtt gyászolnak a Csorba családdal. Alig pár nappal azelőtt temettük el a román kézilabdázót, Marian Cosmát, akinek két kollégája most is súlyos sérülésekkel fekszik a kórházban. Hallunk Molotov koktélokkal felgyújtott házakról és lelőtt romákról, és hallunk cigány szomszédaiktól rettegő és sötétedés után házukból kilépni sem merő falusi kisnyugdíjasokról. Nem is olyan régen az egész ország gyászolta Szögi Lajost, akit saját kislányai előtt rugdostak halálra. Mintha mindannyian egy lassan terebélyesedő, egyelőre még csöndes polgárháborúnak lennének az áldozatai.

Bármi is az ilyen bűntettek indítéka, bárki szúrjon, rúgjon, avagy lőjön felindulásból, bosszúból, avagy politikai indítékból, amit az elkövetők tettek és tesznek, mindannyiunk: a magyar társadalom egésze elleni támadás.

Nem tudjuk még biztosan, hogy a tatárszentgyörgyi és a korábban ugyancsak cigány családok sérelmére elkövetett gyilkosságokat és gyilkossági kísérleteket rasszista indíték vezette-e vagy sem. Ahogyan azt sem tudjuk, hogy a romák által nem romák sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmények mögött vajon ugyancsak rasszista indulatok lappangnak-e. Úgy érezzük, az a helyes, ha nem kezeljük tényként, amiről nem tudunk biztosat. Most arra van szükség, hogy minden eszközzel a cigányság és a többségi társadalom közti békét szolgáljuk, és elejét vegyük a kölcsönös gyanakvás, félelem és gyűlölet továbbterjedésének.

Ha bebizonyosodik, hogy fajgyűlölő szélsőségesek gyilkoltak – csírázzon e gyűlölet akár a többségi társadalom régi előítéleteiből, akár a cigányság elzárkózó bizalmatlanságából–, a közélet minden, magát nem csak demokratának valló, de tisztességére valamit is adó szereplőjének egy emberként kell kifejeznie a szolidaritását minden áldozattal, és elkötelezettségét roma és nem roma honfitársaink megvédése mellett.

Már önmagában ama tény önvizsgálatra és cselekvésre kell ösztönöznie mindenkit, hogy kialakulhatott egy olyan a helyzet országunkban, hogy egyáltalán lehetségesnek tartjuk rasszista gyilkosságok megtörténtét. Magyarországon a cigány közösség és a többségi társadalom együttélése válságba jutott. Ebben a helyzetben csak a tisztelet, a jóakarat és az összetartozás hangján beszélhetünk egymással, megértéssel mindenki iránt, akit sérelem ért, kiállva minden magyar állampolgár méltóságának és biztonságának védelmében, megkülönböztetés nélkül.

Hosszú, de jól látható út vezetett idáig. Az új magyar kapitalizmust építő politika már a kezdetektől sorsára hagyta azokat a képzetlen szegényeket, akik az átalakulás éveiben vesztették el állásukat, állandó ellátáshoz nem jutottak, és tartósan kiszorultak a munkaerőpiacról. Mára ők és utódaik egy másfélmilliós réteget alkotnak, amelynek közel egynegyede cigány származású. Szegénységüket és vele annak minden külső és belső nyűgét elkerülhetetlenül örökítik át a gyermekeikre. Az új nemzedékek kirekesztettségét egy rendkívül szelektív és egyenetlen színvonalú iskolarendszer is tartósítja, ami nem támogatja a szegények gyerekeit hátrányaik leküzdésében. Ezeknek az embereknek a java része kínkeserves napi küzdelmet folytat a szűkösen rendelkezésre álló alkalmi munkalehetőségek megszerzéséért vagy megtartásáért. Ők és gyermekeik azok, akiket a legjobban sújt a közszolgáltatások színvonalának állandó romlása, akiknek meg kell küzdeniük azért, hogy részesüljenek azokban az ellátásokban, amelyek elvileg mindenkit megilletnek.

A cigánysággal szembeni, korábban is meglévő előítéletek tudatos erősítése szerves részét képezi annak a politikának és vele a közbeszéd alakításának, melynek lényege, hogy elterelje a figyelmet a társadalmi egyenlőtlenségek okairól, Magyarország kiszolgáltatottságáról, a különféle reformoknak álcázott társadalomellenes intézkedések haszonélvezőiről, a pénzügyi válság okairól és okozóiról, azok honi képviselőiről, és nem utolsó sorban a mindenre rátelepedő, a hazai közéletet alapjaiban meghatározó fehérgalléros bűnözésről. Ez a politika az „oszd meg és uralkodj” elvét követve szít nem kis sikerrel feszültséget a társadalom különféle vesztes csoportjai között. Jellemző, hogy majd mindenki rasszista bűntettekről beszél, arról azonban szinte senki nem ejt szót, hogy ezeknek a bűntetteknek az áldozatai szinte sohasem a társadalom felsőbb osztályaiból kerülnek ki. A gyilkosok nem a gazdagok és hatalmasok palotáira, hanem a szegények viskóira vetnek tüzet.

Oktalanul szítják a gyűlöletet a cigányoknak korlátlanul osztogatott segélyekről szóló legendák. Ezeket a tévhiteket bizonyos erők szándékosan erősítik, de ami ennél szomorúbb, azokat eddig egyetlen magyar kormány sem igyekezett eloszlatni pontos és alapos tájékoztatással. Miközben egyesek politikai karrierjüket a magyar adófizetőkön élősködő cigányok állítólagos tömegei elleni indulatok felszításával igyekeznek megalapozni, a valóság az, hogy a nem dolgozó aktív korúaknak alig 10 százaléka cigány származású, a gyermekek után, illetve munkanélkülieknek járó ellátások 10-12 százalékát, a nyugdíjak pedig kevesebb, mint 1 százalékát kapják romák! Az integrációra fordított kormányzati kiadások összege kevesebb, mint egytizede annak, amit szabadidős, kulturális és vallási tevékenységekre fordít a költségvetés. És mindezen nem változtat, hogy egyesek tényleg érdemtelenül kapnak segélyt.

Amit csak tovább tetéz, hogy a majd másfél évtizedig uralkodó paradigma jegyében a pozícióban lévő magyar értelmiség egy meghatározó része hajlamos volt álságos módon a szegénykérdést romakérdéssé szűkíteni, s mind ezzel, mind pedig a nyugatról importált politikailag korrekt beszédmód tabuképzésével szinte áthághatatlan akadályt gördített bármiféle értelmes társadalmi párbeszéd útjába.

A roma gazdasági, kulturális és politikai elit csekély létszámú, erősen tagolt és megosztott, így eddig nem került abba a helyzetbe, hogy az egész cigányság számára mintaadó csoportként léphessen fel. A gazdag romák java része szinte alig tett valamit a szegény romákért, ugyanakkor életvitelükkel hozzájárulnak mindazon előítéletek erősödéséhez, melyek a cigányság egészét sújtják - noha a törvénytelenül meggazdagodott romák közül sokan vagyonukat épp a szegényebb, kiszolgáltatottabb romák embertelen kizsákmányolásával halmozták fel. De miért is csodálkoznánk ezen, amikor a többségi társadalom számos esetben szintén törvénytelenül megtollasodott tagjai ugyanígy semmit nem tesznek elszegényedett magyar honfitársaikért?

A rendszerváltás óta eltelt időszakban az ország politikai elitje sem mutatott jó példát nemhogy együttműködésből vagy felelősségből, de még elemi tisztességből sem, miáltal nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a demokratikus társadalom oly gyakran emlegetett alapértékei: a szolidaritás, a normakövetés, a másik ember méltósága és jogos érdekei iránti tisztelet hazánkban fokozatosan válságba kerültek és ezzel megrendült a bizalom a demokrácia, mint a társadalmi problémák megoldásának egyedül lehetséges kerete iránt.

Nem hagyható figyelmen kívül a tömegmédia hatása sem, azé a tömegmédiáé, mely naponta propagálja a társadalom felé a jólét, az érvényesülés és hírnév könnyű és gyors megszerzésének lehetőségét valóság- és talkshow-k, filmek és híradások özönével, mely műsorok legstabilabb közönségét a társadalom szegényebb csoportjai alkotják, akik kilátástalan helyzetük megoldására javarészt innen merítik gondolkodási és cselekvési mintáikat. Ugyanez a média azután minden általuk elkövetett törvénytelen tettről szenzációhajhász módon számol be, tovább erősítve ezzel is a társadalmi bűnbakképzés mechanizmusát.

Mindezek együttesen juttattak oda sokakat a cigányságon belül, hogy a kilátástalanság a legkülönfélébb törvénytelen tevékenységek felé lendítse őket. Ők azok, akik lényegében kikerültek a társadalomból, számukra már nem fontos az együttélési normák betartása, és így ők lettek azok, akiktől a többségi társadalom tagjai az ország számos pontján okkal érzik veszélyeztetve biztonságukat.

Ugyanakkor a cigányság gettósítása, és ezzel az ország teljes kulturális és belső területi megosztása semmiféle szemszögből nem lehet alternatíva, még az ún. „nemzeti” szemszögből sem, sőt talán ebből a legkevésbé. A kiút egy közmegegyezésen alapuló társadalmi integrációs politika következetes és kitartó érvényesítése kell, hogy legyen. Ennek első lépése viszont csakis a kendőzetlen, minden okot egységesen feltáró őszinte beszéd.

Sehová nem vezet, ha a két politikai oldal pártjai szokásuk szerint saját táboruk érzelmi elkötelezettségének megerősítésére igyekeznek kihasználni a kialakult tragikus helyzetet. A tűzzel játszanak mindazok, akik a cigány közösség és a többségi társadalom közti béke megbomlásához vezető okok megszűntetése helyett a probléma megoldására alkalmatlan rendpárti megoldásokat hangoztatnak, még akkor is, ha helyi szinten, esetenként valóban szükség lehet rendpárti megoldásokra. De legalább ugyanekkora felelőtlenség úgy tenni, mintha a kérdés rasszisták és antirasszisták ellentétére lenne egyszerűsíthető, és oktalanul megbélyegezni mindenkit, aki az elmúlt másfél-két évtizedben ránk erőltetett tabukat félretéve nyíltan próbált beszélni a létező társadalmi problémákról, minden érintett sérelméről, faji hovatartozás nélkül.

Komolytalan ember, aki azonnali megoldást ígér. A megoldás kulcsa csakis az lehet, amiben a legtöbb érintett egyetért. Ebben segíthet az LMP, mint személyi állományában és elképzeléseiben egyaránt új politikai erő, mely remélhetőleg tanult a rendszerváltó elit összes hibájából, s így készen áll tevékenyen részt venni bármilyen építő jellegű párbeszédben, mely a válságos helyzetből az érintettek bevonásával keresi a kiutat.

FAM