Egészen szokványos reggelre ébredtem péntek reggel is. A sötétítőn nem szűrődött át a napsütés ragyogása, s a zubogó eső sem nyomta el a kinti neszeket. Ám éreztem, hogy valami új van a levegőben. Valami szokatlan, valami, amit rég éreztem utoljára. A Föld műholdas képét nézegetve arra gondoltam, hogy biztos az áprilisira hajazó időjárás az oka ennek furcsa percepciónak. Aztán lefutottam a szokásos köröket a neten, közösségi oldalakat és e-maileket nézegetve, míg rá nem nyomtam az Index könyvjelzőjére. Az alábbi mondat fogadott a címlapon: „A magyarok fele úgy tudja, hogy a Fidesznek van programja”.

Először azt hittem, hogy tényleg április van, s ez egy elsejei tréfa, de neeem. Ez komoly. Persze én helyzetidegen módon röhögve fordultam le a székről, mit sem törődve a kijelentés komolyságával. Engem jobban érdekelt a komikusabb része. Ami valójában tragikomikus.

Tragikomikus, mert az emberek fele tényleg elhiszi, hogy Viktoréknak van (válságkezelő)programjuk. Olyan program, amivel 2010-től majd gatyába rázzák az országot. Olyan program, aminek elemeiről eleddig nem sokat – mondhatni semmit sem – hallottunk. Azt tudjuk, hogy biztosan nem olyan program(ok) alapján kormányoznának, melyek mentén Feriék cselekednek. Tudjuk, mert mondják. S ha nem is nyíltan, de az MSZP programját csak nemes egyszerűséggel a ’szar’ jelzővel írják le. A szar, mint fogalom viszont értéktartammal bír. A szar nem önmagában szar, hanem valamihez viszonyítva. Valami olyanhoz, ami a Fidesznek a birtokában van, ami Feri sokadik programjával szemben ellenpólusként manifesztálódott a Viktor vezette jobboldal közös tudatából. Elméletileg ez így van.

A gyakorlatban tényleg a homály leple fedi, hogy a Fidesz mi alapján bírál, s ítél. Nem tudni, hogy milyen irányvonalak mentén képzeli el a 2010-től esedékes újbóli kormányzását. Az utóbbi egy évet tekintve két mankóval szolgált számunkra Viktor, melyek alapján sejtésünk lehet arról, hogy milyen terveket is szövögetnek idestova lassan hét esztendeje.

Az első segítséget a tavaly májusban, a Színművészeti Egyetemen elhangzott szavai jelentik – már amennyiben ténylegesen elhangzottak ezek a szavak. Azon túl, hogy még mindig egyfajta nemzetmentőnek hiszi magát – aki kivezeti népét a sivatagból, s a Kánaán paradicsomi közegébe segíti –, azt tudjuk meg, hogy 2010-től „nem hagyományos kormányzás” lesz, amikor is „sokaknak sok minden fog fájni”. (Ez eddig sem volt másként, de most nem ez a lényeg.) Leállítanák a költségvetést túlzottan megterhelő beruházásokat, így a 4-es metró és az autópályák építését, amivel többletforrásokhoz szeretnének jutni. Ezen felül ismeretlen végösszegű adómódosításokat terveznek, melyek elméletileg a bérekre rakodó terhek csökkenésével járnak majd. De nem terveznek megszorításokat, ellenben több munkahelyet és több beruházást igen. Pont. Gondolom azóta a gazdasági válság teremtette új helyzethez igazították terveiket, s csak azért nem beszélnek ezek részleteiről, mert nem akarnak ötleteket adni Ferenc testvérnek – és nem azért, mert lövésük sincs, hogy mihez kezdjenek ebben az új helyzetben.

Egy hete aztán Viktor kiállt ország-világ elé, hogy a hőn szeretett Millenáris Parkban országértékelő beszédet mondjon. Sok mindent ebből sem tudtam meg. Leginkább csak annyit, ami eddig is nyilvánvaló volt: válság van. Ezt viszont nem lehet válságkezeléssel orvosolni, hanem – itt meg kell kapaszkodni egy kicsit – új irányt kell venni, sőt, új világot kell építeni. Erre a következők miatt van szükség. „A megújulás át fogja rajzolni a politikai, a gazdasági, de még az is előfordulhat, hogy a földrajzi térképeket is.” A piacgazdaság és a társadalmi rendszer összeomlik, a pénz uralma lehanyatlik, s ha a sort folytatni akarom, akkor tán’ még az Apokalipszis lovasai is benyargalnak a képbe.

Szívmelengető jövőkép. De semmi pánik, van egy Viktorunk, aki majd megment minket, mint ahogy egy éve megmentette az egészségügyi rendszert is a tőzsdére vezetéstől, s így az összeomlástól. Megment minket, mert „a Fidesz még nem teljesítette be a küldetését”! (Napersze.) A kivezető utat a szabályozott piacgazdaságban véli megtalálni Viktor, ahol az állam erős, a népjóléti politika pedig széles néprétegek életében fog pozitív változásokat előidézni. Lesz itt remek oktatás, egészségügy és szegénységi politika, de lesz itt nagy közbiztonság és rend is. A vállalkozások feje felől eloldalognak a fellegek, a népnek pedig lesz munkája és jövedelme. A gonosz bankok és tőzsdei cégek keményen ellenőrizve lesznek, nehogy ismét bekövetkezzen az, ami elől most menekülünk. És ha mindannyian egyként akarjuk, akkor majd a gazdaság újból növekedési pályára áll, az államadósság csökkeni kezd, az adóbevételek nőni fognak, s a gazdaság végül talpra áll a saját lábaira nehezedve – persze miután csak visszaköveteltük és -kaptuk az országot.

Szép remények. A kérdés már csak az, hogy mindezt hogyan is képzelik el a Fideszen belül. A célokat már kijelölték, de azt hiszem erre az emberek túlnyomó többsége képes, ehhez még nem kell a nemzet önjelölt vezérének lenni. Az ördög a részletekben bújik meg, azokban a részletekben, amiket egy jól megkonstruált és átgondolt programban olvashatnánk. S amíg létezik olyan új politikai erő, amely vért verejtékezve munkálkodik, hogy szakértői bázisának segedelmével Agendáját programmá alakítsa, addig létezik olyan párt – a Fidesz – ami mintha nem érezné szükségét programjának megalkotására, vagy ha az létezik, akkor konkrétumok megnevezésére. Nekik elég az, hogy az emberek fele (51%) elhiszi, hogy van nekik olyanjuk, a másik felével meg minek törődjenek, azok úgysem fognak rájuk szavazni.

Régóta kerülget annak gondolata, amikor visszatekintek múltunk jó 1100 évére, hogy ennek az országnak mintha valamilyen különös oknál fogva szüksége volna egy idealisztikus apaképre, egy többé-kevésbé jóságos atyára, aki terelgeti az embereket, mint pásztor a nyáját: odafigyel rájuk, óvja őket, s a bajban segítséget nyújt számukra. Egy olyan apa, akire lehet számítani. Talán már Árpád után elkezdett érlelődni ez az apakomplexus, s történelmünk nemes - és kevésbé nemes - férfiúinak sora csak ráerősített erre.

Amennyiben helytálló e gondolat, úgy nagy esélyt látok rá, hogy Viktor is ugyanerre érzett rá a 90-es évek derekán, s a válság okozta kilátástalanság csak megerősítette ebbéli hitében. Országértékelő beszéde is azt sugallja, hogy felvállalja ezt a szerepet. Ő az, aki ki mer állni az emberek elé. A pódiumon határozottságot és magabiztosságot sugároz, mint aki tudja, hogy hamarosan eljön az ő ideje, amikor koncepcióia legjavát megvalósíthatja. Olyan szerepben tetszeleg, amit elvárnak tőle a választói, a pártbéli társai, de legfőképpen a tanácsadói, akik tudják, sejtik, erre van szüksége az embereknek. Ez politikailag nagyon kifizetődő, minden más téren viszont katasztrofális hatású, mivel nincs mögöttes tartalma a szavainak.

A rideg valóság rémálomszerű lázállapotából egy tudattalan léthelyzet álomvilága felé sodródik az ország. Elhitetik az emberekkel, hogy másként lesz minden, csak emeljük Viktort piedesztálra, ahonnan majd széles vigyorral tekinthet le ránk, s vallhatja be azzal a lendülettel, hogy hazudtak éjjel-nappal a választások megnyerésének „nemes” céljáért. S akkor ki fog derülni, hogy egy használható gondolat nem sok, annyi sincs birtokukban, nemhogy az új irány ismerete, vagy az új világ kidolgozott tervezete.