Bizonyos Roger Shinn írta egyszer, hogy „a történelmi haladásnak talán… az a legfontosabb következménye, hogy egyaránt fokozza az eredmények és a katasztrófa lehetőségét.”

Az ipari forradalom 18. századi kezdete óta az emberi szellem egy olyan gyorsaságú, intenzitású és elterjedtségű fejlődésnek vált a szemtanújává, melyhez foghatót az általunk ismert történelem során addig nem láthatott. Az azóta eltelt mintegy 200-300 év alatt az emberiség élete merőben átalakult, mely változás minőségében és mennyiségében is feldolgozhatatlannak bizonyul az egyének számára. A kora újkor emberének földrajzilag szűk látóköre globálissá vált, ciklikus életvitele homogenizálódott és lineárissá pályára állt, a befogadásra érdemes információk köre pedig végtelenül kiszélesedett, mely tényezők mind magukban hordozzák a katasztrófák előfeltételeit. Mindezek mellett a részek egésszé válása is felgyorsult, létrejöttek a középkor – feudálisan szétaprózott, majd centralizált – királyságainak helyén a nagyobb, s jobban szervezett (nemzet)államok, amik katasztrófát okozó hajlamát már megtapasztaltuk. Ez a típusú politikai egységesülés azonban a 20. században megrekedt, a keretek vajmi kevéssé változtak. A 2. világháborút követően úgy tűnt, hogy a világ két pólus mentén fog nem csak átrendeződni, hanem egyesülni is, mely két tömb majd egymással versenyezve, egymás ellenében fog fejlődni.

A Szovjetunió váratlan – még a legmerészebb elemzők és tudósok álmaiban sem megjelent – felbomlása viszont felborította az egész addigi rendszert, s úgy tűnt, hogy a hidegháború győzteseként az USA vezetésével fog létrejönni az új világrend, ami a történelem végét fogja jelenti, ahogy azt Fukuyama kifejtette. Ám pár évvel a „világbéke” beköszönte után már látni lehetett, hogy ez nem teljesen úgy van, ahogy azt az új rend – a leendő világállam – vezetői elgondolták. Ennek egyik első tanújele volt Huntington nagy sikerű és éles vitákat kiváltó cikke, majd könyve ’A civilizációk összecsapása’, melyben papírra vetette abbéli véleményét, hogy a történelem még koránt sem ért véget, s a vallási-kulturális törésvonalak mentén kialakulófélben lévő civilizációk fogják meghatározni a következő évtizedek politikáját. Ez pedig eltávolítja a jelen eszmei rendszerétől a világállam létrejöttének gondolatát.

A világállam fogalmának első neves taglalója Arnold J. Toynbee volt. 1965-ben írott könyvében a világállam létrejöttének kérdéseivel foglalkozott, melyről úgy vélte, hogy a technológia már lehetővé teszi annak megalkotását, ami kívánatos is lenne az általa aggodalmasan figyelt, nagy kockázatot jelentő atomfegyverek és atomenergia terjedése miatt, amiknek globális kontrollját és esetlegesen irányítását egy világméretű politikai hatóságnak kellene ellátnia. Bolygónk népességének intenzív növekedése, s az emiatt egyre nagyobb problémát jelentő élelmezési kérdést is egy ilyen globális intézmény hatáskörébe utalta volna, mivel a Föld országainak mezőgazdasági termelése és elosztása atomizált, s igazságtalan volt.

Félelmei az utókor számára talán feleslegesnek tűnhetnek, mert Csernobiltól eltekintve nem történt komoly atomkatasztrófa, s nem dúltak tízmilliók életét kioltó éhínségek sem, de az adott korban ezek valós és komoly veszélyforrásként hatottak a gondolkodókra. Ezek azóta sem szűntek meg problémaként létezni, csupán hétköznapivá, s az egyénektől többnyire eltávolodottakká váltak. A nemzetközi politikai rendszer többé-kevésbé stabil építményének erőteljes meggyengülése, avagy az ökoszisztéma felgyorsuló átalakulása magában hordozzák még e gondok felszínre kerülésének lehetőségét. És még sok másét, amit most nem látunk, avagy csak nem akarunk látni – esetegesen mások nem akarnak láttatni.

Napjainkban a világgazdaság válsága kézen fogta a klímaváltozást, s immáron együtt jelentenek kihívást az emberiség számára. Láthatjuk, hogy az ezekre adott válaszok csak helyi válaszok, nincs meg az országok és regionális szervezetek (pl. EU, ENSZ) megoldásai között az összhang, hiányzik az a koherencia, ami eredményessé tehetné a fellépést. Ez a legújabb londoni, G20-as csúcson is kiderült, mivel az IMF feltőkésítésén, és néhány keret-megállapodáson túl nem történt áttörés, nem látszik az egységes fellépés, ami hosszútávon is működőképes lenne, s fenntartható pályára állítaná a világgazdaságot.

Harold Meyerson globális „New Deal”-t tart szükségesnek a gazdasági krízis leküzdésére, mert szerinte az egyes államok intézményes keretei között képtelenség érdemi megoldást találni rá. Globális piaci szabályozásra és hatóságokra van szükség, mert a 30-as évek gazdasági válságát is a központi szervezetek megerősítésével sikerült legyűrni a nemzetállamok keretei között. A határokat nem ismerő gazdasági rendszer betegségének leküzdésére határokon átívelő, s az egész bolygót lefedő válasz szükséges, különben csak az erők forgácsolódnak szét, s az államok véreznek ki.

A klímaváltozás negatív hatásainak orvoslására szintúgy globális fellépés szükségeltetik (zöld New Deal), mivel az éppúgy – sőt még inkább – globális probléma, mint a gazdaság krízise. Mindenhol hatni fog – vagy már hat most is – és mindenkire hatással lesz. Kismillió tanulmány és könyv taglalja, hogy hol és milyen változások várhatóak az elkövetkezendő évtizedekben, hogy az elsivatagosodás, a vízhiány, az ökológiai rendszerek felbomlása a Föld mely régióit fogják érinteni, s milyen mértékben. Egységes fellépés hiányában – mely túlmutat Rio De Janeirón és Kyotón – a legrosszabb forgatókönyvek is valósággá válhatnak, emberek milliárdjai veszthetik életüket, vagy indulhatnak új otthon keresni maguknak. Akkor pedig a ma ismert világrend alapjaiban fog megremegni, s esetlegesen atomjaira hullani.

Sok jót azonban nem várhatunk a jövőtől – annak ellenére sem, hogy cselekedni sosem késő –, lévén a nemzetállamok önnön érdekeiket tartják szem előtt, s nem kívánnak lemondani hatalmuk legkisebb szegmenseiről sem. Holott Toynbee szerint „ma egyetlen módon lehet bármiféle világhatóságot létrehozni: a mindenkori hatalmak beleegyezésének és együttműködésének biztosításával. Napjainkban a helyi államok népei és kormányai jelentik a mindenkori hatalmat; ezek pedig helyi szuverén hatalmuknak és előjogaiknak csak azt a hányadát adják át a világhatóságoknak, melyet saját fennmaradásuk érdekében maguk is átadandónak tartanak.”

A hatalom birtokosai ugyanolyan gyarló és esetlen emberek, mint bárki más. Ami nem áll érdekükben rövid távon, azért vajmi keveset akarnak tenni, így leginkább nem is akarják tudomásul venni a gondok méretét, s mibenlétét. Megteszik, ami feltétlenül szükséges, lemondanak arról, aminek elvesztése még érdemben nem sérti az érdekeiket. De korunk problémáinak megoldásához ez kevés lesz. Globális fellépés nélkül mindkét rendszer krízise eszkalálódni fog, s önálló életre fog kelni, oly’ módon, hogy addigra már nem lesz az az ember, állam, s világhatóság, mely hatással lehetne ezekre a folyamatokra. Ha elérjük a káoszpontot, akkor ne legyenek többé reményeink, mert onnan már nem lesz visszaút.

Égető szükség van az államok egységes fellépésére és megegyezésére, létre kell hozni azokat a nemzetközi intézményeket, amik kontroll és irányítás alatt tartják a globális rendszerek problematikus elemeit. Szükség van ezekre az intézményekre, az általuk hozott szabályokra és intézkedésekre. De ehhez szélesebb hatáskörök biztosítása szükséges, melyek közös megegyezéssel, ideiglenesen, korlátozott területeken kibővíthetők a helyi hatalmak belátáson nyugvó visszavonulásával.

Persze felmerül a kérdés, hogy kik irányítsák ezeket a testületeket, milyen elvek szerint válasszák meg tisztségviselőiket, kiknek tartozzanak felelősséggel és a többi. Jogos lehet az félelem is, hogy a nagyhatalmak rátelepedhetnek ezekre a hatóságokra, és a saját szájuk íze szerint – már-már diktatórikusan – fogják alakítani ezek ténykedését, ezzel is a saját malmukra hajtva a vizet. Az sem utolsó szempont, hogy az egyének ezekkel a távolinak és óriásinak tűnő hatalomgyakorló intézményekkel szemben porszemnyi jelentőségűnek fogják érezni magukat, melyekre a legcsekélyebb hatással sincsenek, a nemzeti keretek pedig kitágulnak, s elveszítik azon jelentőségüket, melyre a 19. század során szert tettek. De mindezeken a félelmeken ugyanúgy túl kell lépni, mint a rövidlátáson, a hatalomféltésen és a szellemi korlátoltságon. Különben az utolsó esélyt is elvesszük magunktól a jövőnk, és a minket követő generációk életminőségének megmentésére.

Összességében szükség van egy bizonyos "világkormányra", ami a jóérzésű emberek belátásának fundamentumán áll, s – ahol az szükséges – a részek kívánalmait háttérbe szorítja az egész érdekében. Szükség van egységes szabályozásra és irányító hatóságra a gazdaság és a pénzügyek szervezésének, a klímaváltozás megakadályozásának, az élelmiszerbiztonság kialakításának, az atomenergia és atomfegyverek kordában tartásának, az államok közötti kapcsolatok féken tartásának, és még megannyi, az emberek életét közvetlenül nem befolyásoló rendszer globális felügyeletének nemes, ám annál nehezebb feladataira.

Ennek ellenpólusaként szükség van az élet más területeinek decentralizálására. Az egészségügy, az oktatás, a kultúra, a környezetvédelem, a fenntartható gazdálkodás felügyeletének és irányításának államoknál kisebb keretek közé szorítására, a központi kormányzat hatásköreit megnyirbálva, csak azokat hagyva meg a kezében, melyek kontrollja alacsonyabb szinten már nem lehetséges, avagy ésszerű, illetve azokat, melyek esetében nem szükséges a globális, avagy regionális irányítás.