Kis hazánkban viszonylag ritkán beszélünk külpolitikáról, leszámítva talán a szomszédainkkal folytatott állandó perlekedést. Holott immár 5 éve az egyesült Európa tagjai vagyunk, ahol az élet a mi felvételünkkel sem állt meg és gőzerővel folytatódnak a viták és eszmecserék a kontinens és főként az EU jövőjéről, szerepéről és persze határairól.

Én most kizárólag a bővítésről, az 'európaiságról' szeretnék írni, bár legalább ennyire érdekes kérdés, hogy az EU jövője a „szuperállam” vagy a laza föderáció lesz majd.

Mikor tinédzser voltam sokat nézegettem a térképeket és gyaníthatóan sok más gyerekhez hasonlóan én is Nagy-Magyarország területi egységéről ábrándoztam. (Lévén az iskolapadban 4-ből 3 éven keresztül minden történelemórán ezt látja minden gyerek, így nem csoda, ha a 4. évben „arculcsapja” őket a változás.) Néha talán még a „hódítások” útvonalait is elképzelte a gyermeki képzelet. Később aztán a híradót nézve felfogtam, hogy mi zajlik déli szomszédunkban, a gyönyörű Jugoszlávia területén. Attól a pillanattól kezdve többé soha nem álmodoztam sem hódításról, sem háborúról, sem határok erőszakos megváltoztatásáról, és hirtelen megvetett személyekké váltak Nagy Sándor, Dzsingisz kán, Timur Lenk, Napoleon és a többi korábban csodált világhódító.

Aztán teltek-múltak az évek (na jó, max egy-kettő) és hirtelen új „szerelem” kapott lángra: megismertem az Európai Uniót. Igazából persze a lelkem mélyén talán mindvégig „imperialista” maradtam – talán az ókori Róma iránti nosztalgiából, vagy talán mert mindenki vonzódik a nagy és egységes dolgokhoz – csak az ehhez szükséges erőszakot tartottam immár elfogadhatatlannak. És az Európai Unió, mint a betegnek az orvosság kínálta a megoldást: egy „birodalom” amely nem erőszakon, hanem közös akaraton és egyetértésen alapul.

Így tehát újra ábrándozni kezdtem, csak immár nem országhatárokat tologattam képzeletben, hanem az újabb és újabb államok felvételi esélyeit latolgattam. A korábban tagságra esélytelennek tartott Szerbia esetében ’99-ben még csak elégedetten konstatáltam Milosevics bukását és a demokratikus erők győzelmét, ám később a 2004-es „narancsos” ukrán elnökválasztás előtt már hónapokkal az angol nyelvű ukrán honlapokat bújtam, majd később még a suliból is lógva egész nap a CNN és a Euronews előtt ültem friss hírekre szomjazva. Sőt amikor odautaztam 2005. nyarán előre elkészített UA feliratú kék EU-s matricákat ragasztottam gerillamódon az autók rendszámtábláira. Szerbia végül rá is került az EU-ba tartó vágányra, míg Ukrajna esetében végre nyíltan beszélnek Európa szerte a tagságról, mint lehetőségről. Mikor 2004-ben baráti körben az ukrán tagságról elmélkedtem, mindenki csak legyintett. Ma ez érdemleges vita tárgya.

Hogyan és miért érint ez minket? A környező államok mind vagy már tagjai az EU-nak, vagy épp oda tartanak (mint Horvátország és kissé lemaradva Szerbia) egyedül Ukrajna a kivétel egyelőre. Ugyanakkor ha komolyan hiszünk abban (én hiszek ebben!), hogy a Trianon okozta traumát az EU tudja orvosolni, akkor Ungvár és Munkács, azaz Kárpátalja, azaz a teljes ukrán nemzetnek Európában a helye.

Miért van az, hogy Törökország esetében, akivel kapcsolatban legalábbis viták vannak arról, hogy egyáltalán 'európainak' tekintsük-e őket már folynak a csatlakozási tárgyalások, miközben a minden tekintetben és értelemben, de kulturálisan-civilizációsan aztán végképp vitathatatlanul 'európai' Ukrajna esetében ez egyelőre hivatalos körökben tabutéma? Ki meri azt állítani, hogy Lviv, azaz a Monarchia Lembergje nem európai? Ki állítja, hogy Fekete-tenger parti Odessza a maga orosz klasszicizmusával és eleganciájával nem európai? Vagy a Krím-félszigeten sorakozó cárizmusból ittmaradt kastélyok, amelyek a francia Riviéra mintájára épültek?

De ugyanígy felmerül a kérdés, hogy a Moldáv Köztársaság - ahol épp most nyáron győzőtt a Nyugat barát demokratikus ellenzék a kommunista kormány felett, akik létrehozták a „Koalíció az európai integrációért” elnevezésű szövetségüket – vajon nem Európában van? Vajon Moldova amely egy az egyben a román kultúrkör része nem Európa?

Európa határa ezek szerint a felső-Tisza vonalánál és a román-moldáv Prut folyónál lenne???

Én nem hinném. Abban nem vagyok biztos, hogy Törökország 'európai' ország-e? Demokrácia és jogállam igen, de vajon ennyi elegendő kritérium-e az 'európaisághoz'?  Vajon mi mit tekintünk az 'európaiság' kritériumának? Pusztán földrajzi kérdés lenne? Vagy nyers gazdasági? Vagy "csak" a demokrácia-jogállam kettőse? Mi vajon az 'európai' identitás?

Ugyanakkor abban határozottan biztos vagyok, hogy Ukrajna, Moldova és Fehéroroszország civilizációsan, identitás tekintetében vitathatatlanul európai. OK, persze mai állapotukban még többségükben messze vannak a tagsági érettségtől, na de mondjuk '89-ben még Magyarország sem volt az, ami 2004-re lett. A mi átalakulásunkban is fontos szerepet játszott az a biztos tudat, hogy minket "várnak" Európában. Nekünk megígérték. (és be is tartották) Mi miért ne ígérhetnénk mi is a még kívül rekedteknek? Különösen nekünk kelet-európaiaknak kellene szolidárisaknak lennünk velük. Vagy ha már mi felszáltunk a vonatra akkor a peronon álló többiekre már nem gondolunk?

 Sőt, földrajzilag még tovább megyek szerintem a kaukázusi Grúzia és Örményország is 'európai', kultúrálisan mindenképpen. Ahogy a földrajzilag ázsiai Ciprus tag lehet, miért lenne ez másként egy Örményország esetében? Távol van, nincs szárazföldi kapcsolat? Anno Görögországgal sem volt.

Sőt, még tovább megyek, bár ez lehet, hogy eretnekség, de legalábbis mai fejjel utópia: szerintem egy valóban demokratizálódott (azaz nem "putyini" értelemben), az európai játék- és viselkedési szabályokat elfogadó és betartó Oroszországnak is helye van az Európai Unióban! Ahogy a németek is képesek voltak felhagyni a "birodalmi" mentalitással, miért ne ismétlődhetne meg ez Oroszországgal is a jövőben? Soha ne mondd, hogy soha!

A történelem azt tanítja, hogy a lehetetlen dolgok is valósággá válhatnak. Európa 1945-ben romokban hevert, és megosztottabb volt, mint valaha. Majd alig 6 évvel később az ősellenség franciák és németek létrehozzák a Szén és acélközösséget, a mai EU elődjét.

1988-ben a Szovjetunió még elpusztíthatatlannak látszott, 1992-ben már nem is létezett.

Nekem is van egy álmom, úgy hívják: Egyesült Európa. Fejezzük hát be amit 58 éve elkezdtünk, és tényleg egyesítsük a kontinenst békésen saroktól-sarokig, Lisszabontól Szentpétervárig.

Ne hagyjuk, hogy a mű torzó maradjon és új vasfüggöny ereszkedjen le Európa közepén, sőt a Kárpát-medencén belül, immár az EU határain. Legyen az EU határa tényleg Európa határa!