Néhány nappal ezelőtt reggel munkába menet a Metropolt olvasgattam egykedvűen. A nagyvilág rovatban volt egy néhány mondatos egészen aprócska rövidhír. (az eredeti Metropol-os cikket nem találtam, de tartalimlag ez volt az: http://www.nyest.hu/hirek/betiltotta-a-tobbnyelvu-utcanevtablakat-egy-litvan-birosag) Az állt benne, hogy a litván legfelsőbb közigazgatási bíróság megsemmisítette az egyik település kérelmét, hogy az utcanévtáblákat több nyelven, a litván mellett lengyelül és fehéroroszul is feltüntethessék. Az egész hír mindössze ennyi volt, semmi több. Nem kapott vezércikket egyik napilapban sem, nem foglalkozott vele az esti híradó, nem beszéltek róla az emberek, de ami még rosszabb, hogy a magyar diplomácia is csendben maradt. (Pontosabban én nem tudok róla, hogy állást foglalt volna ezügyben.)

Miért van ennek jelentősége? Egyértelmű. Ha kicserélnénk a hírben szereplő két országot, mondjuk Magyarországra és Szlovákiára, vélhetően napokig vezető hír lenne egy hasonló. Legutóbb, amikor minket ért sérelem nyelvhasználat terén, jogos felháborodással fordultunk Európa többi állama felé, várva, hogy erkölcsi támogatást kapjunk és elítéljék a jogtiprást. Majd miután ilyen nem igazán érkezett, sértődötten konstatáltuk, hogy csak magunkra számíthatunk.

Ezek után legalábbis furcsa számomra, hogy a magyar diplomácia nem ragadta meg az alkalmat, hogy szövetségesre találjon a kérdésben az európai porondon. Az EU működése ugyanis (függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nekünk, vagy sem) az alkudozás és szövetségkeresés művészete. Én támogatom a te kezdeményezésedet és cserébe te meg az enyémet. Adok-kapok. Azaz akkor számíthatunk mások támogatására, bármiről legyen is szó, ha mi is támogatunk másokat. Különösen szerencsés dolog kiállni olyan másokat érintő ügyek mellett, amelyek számunkra is precedensértékűek lehetnek. Arról már nem is beszélve (persze a morál nem politikai kategória…), hogy ha mi már tudjuk, hogy milyen érzés egyedül, támogatás nélkül maradni, akkor erkölcsileg is kötelességünk lenne (lett volna) nem ugyanolyan közömbös maradni mások problémájával szemben.

Hiszen hogyan is várhatom el, hogy mások figyeljenek az én problémáimra, ha engem viszont nem érdekelnek a mások gondjai? Önzők lennénk? Meglehet.

Egyszer, amikor Buddha egy laikusnak magyarázta a tanait, éppen az önzésről mesélt. Azt mondta, ha az illető számára semmi nem fontosabb saját magánál, akkor ez nyilván igaz a többi emberre is. Ilyenformán egy ember, aki szereti önmagát, nem akarna ártani másoknak sem. „Ne tégy mással olyat, amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek.”

Nyilván igaz ennek a fordítottja is, azaz ha azt akarjuk, hogy valami megtörténjen velünk, akkor azt nekünk is meg kell tennünk másokkal. Például ki kell állnunk mások jogai mellett, vagy mások jogtiprása ellen, ha azt akarjuk, hogy mások is kiálljanak mellettünk.

Most lett volna egy jó alkalom barátot szerezni és önzetlenséget demonstrálni. Ehhez mindössze egy sajtóközlemény és egy diplomáciai jegyzék kellett volna. Nem tettük. Úgy tűnik diplomáciánk nem tartotta ezt említésre érdemes eseménynek.

Vagy lehet, hogy ők nem olvassák a Metropolt?