Hol tanuljak, hol gyógyuljak?
Múlt héten, immár sokadik alkalommal tették közzé a felsőoktatási intézmények rangsorát. A tanulni vágyó egyetemi évek előtt álló nebulók így könnyedén áttekinthetik, hogy hol milyen képzési színvonalat kaphatnak. A lista nem csak egyetlen összesített adatsort tartalmaz ráadásul, hanem számos kiegészítő kritérium önálló értékelésével segíti a tájékozódást. Például közli az egy oktatóra jutó diákok számát, az oktatók között tudományos fokozattal rendelkezők arányát, vagy a munkáltatók véleményét az adott intézményről vagy karról. Egyszóval elég átfogó összehasonlításról van szó.
Ha tehát egy középiskolás diák a jövőjét tervezi, az ilyen listák segítségével könnyen el tud igazodni a kínálatban. De mi van, ha nem diák az illető, és nem tanulni, hanem gyógyulni vágyik? Hol találhat ma akárcsak megközelítően is hasonló minőségű összehasonlítást a rendelkezésére álló gyógyító intézmények rangsoráról, minőségéről, eredményességéről? Vagy talán kevésbé lenne fontos, hogy tisztában legyünk az egészségi állapotunk jobbításán fáradozó intézmény felkészültségével, mint a tudásunk gyarapításán fáradozókéval?
Lehet-e szabad az ember, ha nincs választási lehetősége?
Persze az egész kérdés az alapoktól kezdve költői, hiszen a szocialista kormányzat megszüntette a szabad kórházválasztás jogát, amikor bevezette a területileg illetékes intézmény rendszerét. Így persze érthető, hogy felesleges az embereknek tudni, hogy milyen minőségű gyógyító munkát végeznek az ország kórházai, hiszen ha történetesen az illető a sor végén álló legrosszabb kórháznak az ellátási területén él, akkor ha tetszik, ha nem, őt ott fogják kezelni. Az állam az intézményválasztás szabadságának megvonásával determináltan szétosztotta az embereket jó helyen élő jó színvonalú szolgáltatást kapókra és rossz helyen élő rossz szolgáltatást kapókra. Valakiknek jobb esélyeik vannak a gyógyulásra, valakiknek meg rosszabb.
Miniatűr monopolpiacok tucatjai jöttek létre, minden kórháznak garantált szeletet adtak a piaci tortából, garantált ügyfélkörrel, amit akkor is megkapnak, ha a szolgáltatásuk kritikán aluli. Ha gyógyszert, tejet, kenyeret, vagy autót akar ma venni valaki, akkor szabadon választhat a szolgáltatók, üzletek, boltok tucatjai közül. Ha viszont az egészségemet akarom rendbe tenni, akkor röghöz vagyok kötve. Ma a beteg embereknek kevesebb szabadság adatik, mint a tanulni vágyó diákoknak. Ő ugyanis választhat az egyetemek és főiskolák közül, de ha beteg lesz, akkor a sarki kórházba kerül punktum. Még akkor is, ha életvitelszerűen az ország másik végében él, mert hiszen a bejelentett lakcím kötelez. Ha pedig nem lehet választani, akkor meg minek ismerni a minőségi mutatókat, nem igaz?
Hát nem. Az egyetemi sorrendek évről évre történő publikációja nagyon is sokat számít, hiszen így az intézmények egy nyílt és objektív versenyhelyzetbe kerülnek, ahol érdekükké válik a jó minőségű oktatási színvonal, sőt annak folyamatos emelése. Az előkelő helyezés a rangsorban vonzóvá teszi ugyanis őket a diákok számára, így a jobb intézmények válogathatnak a legtehetségesebb diákok között, akiknek a későbbi eredményei tovább emelik az intézmény reputációját.
A vevő, páciens, vagy vendég csak addig érték, ameddig el lehet veszíteni!
Nyilván a gyógyító intézmények esetében is akkor lenne igazán hasznos egy ilyen rangsor, ha ennek következtében a lakosságnak lehetősége lenne arra is, hogy megválassza, hogy melyik intézményben kezelteti magát. Így ugyanis a listás eredmény rögtön tétre menne. Az eredményesebb intézmények forgalma növekedne, míg a leszakadók a színvonal emelésére kényszerülnének. Azaz létrejönne a szolgáltatók közötti küzdelem a páciensekért, ami talán emelhetné a színvonalat. Mindez a jelenleg létező tisztán állami-önkormányzati tulajdonú intézmények között. (Az egyetemek közötti egészséges rivalizálás is azt mutatja, hogy lehetséges színvonal emelő küzdelem akár tisztán állami szereplők között is, csak legyen választási lehetőség.)
A mérésnek része lehetne a betegek visszajelzése is, hogy ők hogyan érezték magukat, foglalkoztak-e a kéréseikkel, kényelmükkel, kedvesek voltak-e velük a nővérek, orvosok? Így legalább egy kicsivel fontosabbá válna talán a beteg, mint ahogy ma, amikor ő csak egy megmunkálásra váró következő munkadarab a futószalagon.
A közvélemény ereje
A gyógyításban a nagyobb átláthatóság azonban még a szabad kórházválasztás nélkül is hasznos lenne. Hiszen egy rangsornak még akkor is van ereje és hatása a közvélemény formálásában, ha annak nem lehet olyan következménye, hogy elpártolnak a betegek. Ha ugyanis nyilvános lenne, hogy hol milyen eredményességgel gyógyítanak, akkor a legrosszabb eredményeket elérő kórházak valószínűleg akkor is törekednének a színvonal emelésére, ha ez nem menne tétre. A közvéleménynek joga van ismerni ezeket az adatokat! Még egy pszeudo-versenyhelyzet is jobb, mint a versenyhelyzet és az átláthatóság teljes hiánya.
Persze gondolhatjuk mi is azt, amit a szocialista kormányzat gondol, hogy az ország minden gyógyító intézményében azonos minőségű szolgáltatásban van részünk. Habár a listának akkor is lenne haszna, mert megerősítené ezt a vélekedést, hiszen mindenki holtversenyben állna az élen…
De gondolhatjuk azt is, hogy a kórházak mégis hasonlítanak az egyetemekre, ha másban nem, hát abban, hogy az egyetemek színvonala között is vannak eltérések. Ha pedig így van, akkor végképp hasznos lenne ismernünk, hogy hol mire számítsunk.
Nem állami feladat az átláthatóság és fogyasztóvédelem biztosítása?
Az egyetemi sorrendet persze általában nem állami intézmények készítik, hanem a sajtó. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy nem éppen az államnak lenne-e a feladata, hogy átláthatóvá tegye a közintézmények működését és megismertesse azt az adózó állampolgárokkal? Nem az államnak kellene védenie az emberek érdekét például azzal, hogy egy amúgy nagyon nem átlátható rendszerbe legalább egy kis világosságot csempésszen? Ki védi a páciensek érdekeit az egészségügyben? Hová fordulhatnak segítségért? A kereskedelmi szférában már egészen jól kiépültek ezek a fogyasztóvédő állami szervezetek, mint a Fogyasztóvédelmi hivatal, a PSZÁF, a GVH. De kihez forduljak, ha az egészségügyben van problémám?
Az állam feladata, hogy kiegyenlítse a lehetőségekhez képest az erőviszonyokat egy információsan és „hatalmilag” is aszimmetrikus helyzetben az állampolgárok, mint vásárló és a szolgáltató intézmények között. Függetlenül attól, hogy az a szolgáltató állami-e vagy kereskedelmi, bank, biztosító, vasút, posta, kórház, vagy hipermarket.
Az egészségügyben ehhez az átláthatósághoz bizonyára jó szolgálatot tenne első lépésben egy rendszeresen publikált kórházi rangsor.