Ha felszáll a fehér füst a Vatikán kéményéből, az azt jelenti, hogy sikerült megválasztani az új Pápát. Nem tudom, hogy az EU brüsszeli tárgyalótermeiben van-e kandalló, de ha lenne, akkor most onnan is fehér füst szállt volna fel. Immáron Európának is van elnöke és külügyminisztere, pontosabban az Európai Tanácsnak van elnöke és van egy külügyi főképviselőnk. Ennek a hírnek akár örülhetnénk is, hiszen végre arcot kapott az Európai Unió és teljesülni látszik Henry Kissinger kívánsága is, hogy legyen egy telefonszám, amelyet felhívva Európa válaszol. Azonban sajnos az örömbe némi üröm is vegyül.

Lehetett volna jobban is indítani az EU nagykorúságát. A kiválasztási folyamat ugyanis nagyon messze áll attól a céltól, hogy az EU szimpatikusabbá váljon az európai polgárok számára. Sem a kiválasztási folyamat, sem a végül kiválasztott személyek nem tették szerethetőbbé az EU-t.

Bár az EU elméletileg a demokrácia szilárd talaján áll, az új pozíciók elosztása a legkevésbé sem nevezhető demokratikusnak. Zárt ajtók mögött alkudozni, nevekkel és pozíciókkal kufárkodni nem demokráciákban szokás. Ez a mechanizmus az orosz hatalmi párt elnökjelölési, vagy esetleg a kínai kommunista párt főtitkárválasztási rendszerét juttatja az eszembe. Egyik sem az átláthatóságáról, demokratizmusáról híres. Talán annyival vagyunk előrébb, hogy itt legalább akik a hátsószobában megállapodtak, azokat megválasztották valakik valamikor. (Bár Bajnai Gordon esetében ez a felhatalmazás is vitatható.)

Ettől még persze lehetnek jók és eredményesek a végül kiválasztott jelöltek, hiszen Gorbacsovot sem a szovjet emberek választották meg, mégis államférfihoz méltó történelmi tettet hajtott végre. (Bár ebbe a történelmi tettbe a Szovjetunió mégiscsak belebukott, ebben remélem az EU nem fogja követni…)

Ezzel együtt azt gondolom, hogy ha az EU azt szeretné, hogy az emberek megismerjék a céljait, megszeressék, vagy csak szimplán komolyan vegyék, akkor az egész technokrata hókusz-pókuszt közelebb kell vinni hozzájuk. Ebben komoly segítséget adott volna, ha olyan arcok kerülnek a szervezet élére, akikre fel lehet nézni, akiket lehet tisztelni, akik előéletükkel, munkásságukkal bizonyították, hogy van víziójuk Európa jövőjéről. Egy végtelenül elkötelezett Európa párti Helmut Kohl vagy Francois Mitterrand. Korántsem vagyok meggyőződve róla, hogy a befutók ilyen személyek lennének. Meg kell jegyeznem, hogy Catherine Ashton esetében a legkomolyabb érvnek az tűnik, hogy nő, és ezzel biztosított a nemek közötti egyensúly. Innentől majd ő fogja képviselni Európa 500 millió polgárát a nemzetközi színtéren. Reméljük a legjobbakat…

A megoldás az lehetne, ha tovább lépnénk a lisszaboni szerződés kikövezte úton, és a létrejött pozíciókat nyílt sisakos választási küzdelemben az európai választópolgárok osztanák ki. A nagy európai pártcsaládok előszűrnék persze a jelölteket, de a végső szót mégis egy többjelöltes demokratikus küzdelemben az emberek mondanák ki. A jelöltek programot alkotnának, hogy legalább tudhassuk már, hogy mit is szeretnének (nem úgy, mint ma ahol a befutók ismeretlen sötét lovak) és amerikai mintára turnéznának a kontinensen. Meg vagyok győződve róla, hogy ha az embereknek nagyobb, vagy közvetlenebb beleszólása lenne az EU ügyeibe, akkor komolyabban is vennék a közösségi politikát. És végre nem lokális politikai kötélhúzásról szólna egy ilyen kontinentális választás, mint manapság az EP választás.

Az EU fejlődése persze tudom jól, hogy egy lassú evolúciós folyamat. Bízom benne, hogy a jövő mégis ebbe az irányba mutat, és egyszer nekünk európaiaknak is lesz egy olyan elnökünk, akire fel lehet majd nézni.

Addig is sok sikert Van Rompuy úr és Ashton asszony! Éljen Európa!