Nemrég egy Tescóba vetett a balsors, most a Miniszterelnöki Hivatalban voltam ebédelni. Ez egy ilyen időszak, lehet hogy rövidesen a liliomtiprók klubjából, a kútmérgezők szaküzletéből vagy egy vegyifegyvergyárból tudósítok. Nos, a kaja jó volt. Az ilyen helyeken nem csak hogy mindig jó a kaja, hanem olcsó is. Volt alkalmam pár éve a Parlamentben enni, ott is ugyanez volt. De most a 180 forintos príma tejberizst tolva beugrott, hogy mi az érdekes ebben.

Az az érdekes, hogy az állami szerepvállalás leépítése és az öngondoskodás meg a piac bálványozásának ebédszüneteiben egy jó minőségű közszolgáltatást tettek olcsón elérhetővé mindenki (szóval majdnem mindenki, vagyis maguk) számára. A megfontolások nyilvánvalóak: a közszolgáltatásoknak az a lényege, hogy életminőségünk szempontjából elérhetőségük fontos, ugyanakkor gyakran magas költségei miatt - illetve azért mert társadalmi szempontból fontosnak és értékesnek tartjuk, hogy minél többen részesedjenek belőle -, nem minden költségüket hárítjuk a felhasználóra.

Ezért száll be az állam a bölcsődék, kórházak, vasúti szárnyvonalak fenntartásába és ezért volt Kádár alatt a gyárakban üzemi konyha: ha a melósnak volt olcsón, helyben elérhető meleg étel, akkor azt választotta, és jobb maradt az egészsége. Az államnak meg megérte ezért beszállni a költségekbe. Nos ami régen ment, és amit már egyre kevésbé akaródzik tudni „odafent”, ha a közösségi közlekedés, a fogyasztóvédelem vagy az oktatás finanszírozásáról van szó, az még megy, ha a saját hasuk a tét. A parlamenti és minisztériumi menzákon már nem érvényesülnek a piac törvényszerűségei: hiába az átlagosnál jobb keresetű közönség, hiába a szinte monopolhelyzet, rendre a piaci árnál 30-40%-kal olcsóbban lehet burkolni.

Legyünk optimisták, és tekintsük ezt biztató jelnek.