2002 nyarán, amikor az Úr dunai árvízzel sújtotta Magyarországot büntetésül a Megyó-kormány megválasztásáért, (miként 2006 nyarán, a Gyurcsány-kormány győzelme után: a vak is látja az összefüggést) én Kisorosziban voltam és homokot lapátoltam.
Meghatározó élményem lett, hogy a falusiak és a nyaralók többsége milyen elánnal vetette magát a védekezésbe. Éjjel-nappal traktorok és teherautók jártak a homokzsákokkal, s akinek nem maradt lapát, vagy öreg volt a lapátoláshoz, meg egy mozgássérült is, ott sürögtek: vagy a zsákot tartották, vagy a száját kötözték, még olyan is volt, hogy összekaptak rajta.
Élvezték az emberek. Nekem, akinek nem fenyegette semmijét a víz, persze hogy elsősorban érdekes és izgalmas volt az egész, de egyértelműen és félreérthetetlenül lehetett látni: az emberek élvezték a helyzetet.

Nem volt nehéz rájönni miért.
Azért, mert az árvíz teremtette hirtelen vis major helyzet lehetővé tette, hogy úgy legyenek jók, hogy az ne legyen ciki. Alapállapotban ha valaki ismeretlenekkel beszélget hosszan, ha napi sok óra kemény fizikai munkát fordít arra, hogy szomszédjának, tágabb közösségének jobb legyen, akkor  úgy érzi - és sajnos érthető módon – , hogy van miért magyarázkodnia. Hogy ez valamiért furcsa, rendellenes viselkedés, mintha szektás vagy fogyatékos lenne, vagy le akarná fektetni azt, akinek segít, vagy valami lepleznivalója, kompenzálnivalója lenne.
Amikor zajlott az árvízi védekezés, alig mertem megállni egy percre is, mert rögvest öten ugrottak hozzám, hogy nem kérek-e zsíroskenyeret, gulyást, virslit, almáspitét, nem kérek-e egy pohár sört, házi szörpöt, házi tejet, pálinkát, limonádét, teát, kávét és rizlingfröccsöt. Vagy legalább egy kis palacsintát.
Felszabadultan, izgatottan csillogtak a szemek.

Nem sokat voltam most Budapesten a sztrájk alatt, és akkor is biciklivel jártam, de a neten tájékozódva úgy tűnt, egy nagyvárosban szétszórva és pár netes fórum köré koncentrálódva, de a  BKV-pótló mozgalom és az alkalmi lelkesedéssel újrafelfedezett autóstoppolás mögött is hasonló érzések vannak. Az emberek többségének még nem szívta le az agyát és lelkét a képernyő, megmaradt egészséges közösségi lénynek, aki nyitottabb pillanataiban örömmel ismerkedik meg új emberekkel, örömmel segít egy kicsit akár ismeretleneknek is. És valóban, mintha egy nagy médiahekket vagy valami uniós pályázati támogatásból írt pozitív társadalmi mondanivalót propagáló korszerű performance-ot láttam volna, úgy sorakoztak a facebookon a lelkes beszámolók: egyből fölvettek a buszmegállóból stoppolva, megállt a harmadik autó, egy bringa csomagtartóján hoztak be a Deák térig és így tovább, tisztára mint egy Őrtorony füzetben.
Szökőévente úgy látszik, kiderül, hogy a jó rendületlenül ott lappang a többségben, és ha megfelelőek a körülmények, ha lekapcsoljuk a villanyt, ha eljő a szalonspicc állapota, akkor előbúvik. És homokzsákot pakol, palacsintát süt, stoppost vesz fel. Esetleg kopogtatócédulát gyűjt.
Ez jó. Ha nagy dolgokat nem is lehet rá építeni, talán egy kisebb pártot igen.