Ugyan már! Egy kis zsidózás, cigányozás, buzizás, románozás, tótozás, esetleg a szomszédos országokban magyarozás kinek árthat? Nem bánt senki senkit, csak jól megmondjuk a véleményünket „azokról”, ha éppen szóba kerülnek. Senki nem tesz semmi ártalmasat, ugye? Aztán néha meg-megviccel minket a történelem.

Arról van ugyanis szó, hogy a véletlen és egymás véleményének erősítése, ami pont a hülyeségben tud a leghatékonyabb lenni, teljesen kiszámíthatatlanná teszi a társadalom mint egész viselkedését. (Az emberi társadalom egy kaotikus rendszer; nem csak matematikai értelemben, de most erről van szó: egy gyűlölködő pillangó lágyan elfingja magát, amiből aztán delta té idő múlva országos vihar támad.) A kicsi, egyenként „ártalmatlan” gyűlöletmorzsák néha összeállnak egy hatalmas erővé, ami ténylegesen rátámad a gyűlölt csoportra, tör-zúz, gyilkol és rombol mindenhol, ahová csak elér.

Ezt a hatalmas gyűlöletet egy piramisként képzelhetjük el. Kellenek azok a bizonyos embernek nem nagyon nevezhető torz lények a csúcsára, hogy aljasságukkal kitűnjenek, irányítsanak és vezessék a támadást; a piramis alján viszont szintén ottvan az egyenként porszemnyi gyűlöletmorzsákból álló, de nélkülözhetetlen tömeg.

Miért is nélkülözhetetlen a tömeg? Azért, mert ha az irányítók egy nekik teljesen ellenséges közegben lépnének a színpadra, senki se félne kiröhögni őket. Azért is, mert kell valakit irányítani: a főnök nem dolgozik a saját kezével. Azért is kell a tömeg, mert minél inkább fajul valaki tettlegességig, annál inkább várja a környezete megerősítését, annál inkább vár bátorítást és biztos hátteret a nem mindennapi tetthez.

Gondoljunk bele! Szinte minden összejövetelen szóba kerül egyik-másik népcsoport, akit utálhatunk, és ezt mindenki ártalmatlannak gondolja. De néha akad egy barom, aki a sokszor hallott „igazságnak” érvényt akar szerezni, és odacsap. Mondjuk, cigányokra lövöldöz, mert egyszerűen mindenkitől, mindenhol azt hallja, hogy ezek jobb lenne, ha nem léteznének. Ja, hogy a hangos igazságmondókból csak a felelőtlen frankó szólt? Azt barmunk honnan is tudná... És akkor a háborús helyzetekben, politikai válságokban, gazdasági nehézségek közepette akár egy államot is átvevő szélsőségekről, az áldozatul esett tíz-százezrekről, milliókról nem is beszéltünk.

Már régebben terveztem, hogy írok erről a témáról, de most különös aktuálpolitikai vonatkozása is van. Úgy van, mindenki kitalálta! Az, hogy minden népirtások egyik legszörnyűbbikét tagadni, jelentékteleníteni (milyen jogi kategória ez már?) büntetendő dolog lett, nemcsak a szólásszabadságot korlátozza egy gumiszabállyal, és nemcsak örök hivatkozási alap (amit nem szabad kimondani, azt már „józanul” kutatni sem lehet, ugye) lesz a fortyogó tagadók számára, hanem a leghatékonyabban járul hozzá a piramis alapjának szélesítéséhez.

Mert nem az a legkisebb gyűlöletmorzsa, ami egy kis direkt odamondást tartalmaz. A legkisebb morzsa még ennél is parányibb. Úgy szippantod be, hogy észre sem vetted. Ezzel a tiltással ugyanis látszólag a holokauszt áldozatainak a méltóságát védik, de valójában nem tesznek mást, mint örökre mindenkinek elültetik a fejében a bogarat. Miért is különlegesebbek ezek a halottak, mint más áldozatok? Miért is kell „ezeknek” külön védelem? Miért is büntetik azt, aki ebben állít valótlant? Eggyel több ok lesz minden társaságban „ezeket” szidni.

Nem lehetne már inkább arra a rohadt oktatásra meg a médiavilágra figyelni, hogy kevesebben beszéljenek hülyeséget? Vagy arra a rohadt társadalmi igazságosságra? Vagy a gazdaságra, aminek a fejlődése mindenkinek jót tenne, és jó irányban vezetné le az emberek energiáit? Talán egyszer. Addig is, legyen a legfőbb parancs a szeretet! A kisebbségekkel szemben is, és azokkal szemben is, akik néha nem tudják, mit beszélnek.