Ilyen ország pedig nincs. Van egy sokmilliárdos, nagy politikai befolyással megáldott ingatlanvállalkozónk, aki – illetve az összes illetékes beosztottja, az összes illetékes hatósági munkatárssal egyetemben – több méterrel „elnézett” egy telekhatárt. Egy telekhatárt, amely egészen véletlenül egy természetvédelmi terület határa is. Az eredmény több száz (ezer?) négyzetméternyi védett erdő kiirtása. Budapesten, egy olyan városban, amely, ugye, arról híres, hogy nem kell vigyázni a levegőjére meg a benne lakók életminőségére, mert az úgyis tutiszuper.

Először fel kellett mérni a területet az adásvételkor. Aztán a különböző engedélyezési eljárásokhoz számtalan olyan tervrajzot kellett készíteni, amelyen az épület telken belüli elhelyezkedését feltültetik. Aztán pontosan ki kellett tűzetni az új kerítés helyét (aztán, ha az új kerítés nem is a régivel azonos vonalban épült, nem kellene azzal szánalmaskodni, hogy a régi volt a minden földhivatali adatot felülbíráló vonatkoztatási alap). Ezen munkafázisok egy ilyen ingatlanvállalkozásban mind-mind lezajlottak anélkül, hogy bárki felfigyelt volna a differenciára?

És ez a vállalkozó éppen lerombolni készül egy belvárosi utcát! Bármi is történt, bármi is igaz, én ezek alapján egy jobb állapotú kőműveskanalat nem bíznék rá.

Az a helyzet, hogy a kertvárosok legdrágább részei azok a telkek, amelyek még közel vannak a nagyvárosi maghoz, de közel vannak a természethez is. Ha egy ilyen telek erdőszéli, az telitalálat. Ha ez az erdő természetvédelmi terület, az mégtelibb találat, mert így garantálva van, hogy csak hosszú idő múlva jelenik meg a Mégélelmesebb Vállalkozó, aki az új ház erdő felőli oldalára is építési engedélyt kap. Ennél jobb üzletet csak azzal lehet csinálni, ha a peremfeltételeket megerőszakolva a nyereséget biztosító védett erdőt is egy kicsit megromboljuk...

S hogy mi adja az ilyen telkek értékét? Adja a közel fekvő város, amiért nem az építési vállalkozó dolgozott meg; és adja az erdő, amelyért – sejtettük-e? – szintén nem az építési vállalkozó dolgozott meg. A haszon pedig kié lesz? Az építési vállalkozóé. Sejtettük-e? S a hosszú távú eredmény mi? Nívós, természetközeli kertváros helyett a fogyó erdőtől egyre távolabbi igénytelen és zsúfolt társasházak, melyekből a legtöbb pénzt lehetett kihozni, de amelyek a városrész (és hasonló folyamatok révén az egész város) népességének már messze nem optimális lakókörülményeket nyújtanak.

Éppen ezért van nagy szükség az ingatlanérték-növekedési adóra (urbanizációs adóra, srófadóra). Ez nem a tulajdonosok „önhibáján kívüli” értéknövekedést adóztatja (mint pl. az ingatlanadó vagy az örökösödési adó), hanem az ebből (átsoroláskor, adásvételkor, ingatlanfejlesztéskor) realizált nyereséget. Ha egy ingatlantulajdonos azzal kaszál, hogy a rajta kívül álló körülmények nyereségnövelését besöpri, adjon ebből vissza a köznek! Aztán legközelebb gondolkodjék, hogy ez a lassú városrombolás megéri-e neki.

Ez utóbbi bekezdés a legális de etikátlan esetekre vonatkozó szakpolitikai tanulság – hogy ne csak bulvárpolitikáról írjak. A rosszhiszemű, törvénytelen esetek vétkeseinek viszont a bíróság előtt a helyük!