LK: Nemrégiben jelent meg a Vallástudományi Szemlében „Vallási identitás és környezeti attitűdök Magyarországon” című, a témában viszonylag úttörőnek mondható publikációd a vallásos közösségek környezetvédelemhez fűződő viszonyáról… mennyire mély a kötődésed a valláshoz?

JB: Akik közelről ismernek, tudják, nem vagyok gyakorló vallásos ember, nem járok vasárnaponként templomba, nem követem szó szerint a katolikus tanítást. Ha valaminek kellene vallanom magamat, leginkább talán keresőnek vallanám – mindeközben minden külső jel arra utal, hogy egy hard core klerikális reakciós vagyok … Pannonhalmára jártam egyházi gimnáziumba, a Pázmányon tanítok, vallás és ökológia programokat viszek, de nem úgy kötődöm a valláshoz, mint ahogy ez kívülről valószínűleg látszik. Amikor elkezdtem tanítani az egyetemen, ifjabb Zlinszky Jánossal a környezetjogot akartuk felfuttatni. Egy tanulmányt írtam a fenntarthatóság megvalósíthatóságáról demokratikus berendezkedés keretei között: amikor a közjó, a hosszú távú fenntarthatóság és a közakarat nem biztos, hogy találkoznak, arról, hogy ez a konfliktus milyen kérdéseket vet föl, milyen megoldásokat lehet találni. Így kezdtem el tanulmányozni a környezeti gondolkodás, környezeti etika, környezeti filozófia összefüggéseit. Ebben a kontextusban találtam rá a vallásos tanítás és a környezethez való viszony lehetséges kapcsolataira.

LK: Miért érdekes a vallás és ökológia kapcsolata?

JB: A vallási tradícióknak szerepe van a társadalmakban az ember és az univerzum viszonyáról való képzetek kialakításában… Érdemes kutatni, hogyan tekint a társadalom a jóra, helyesre, a természet mibenlétére, a természet önértékének mivoltára… Erre hatnak a vallási hagyományok, az egyházak szerepet játszhatnak és játszanak is abban, hogy a környezeti problémákra megoldást találjunk, ezért ez egy intellektuálisan izgalmas terület. Mindig azt gondoltam, hogy a világ megismerésének nagyon különböző útjai vannak, ezek egyike a racionális tudományos megismerés – ami ma dominál a világban –, de emellett az ember a világot érzelmi viszonyain keresztül is megismeri, értelmezi a művészet eszközevel és a valláson keresztül is. A modernitást támadó ökológiai kritika részben éppen azt mondja, hogy a modern nyugati társadalom, ami most már globális is, az egyik hibát épp ott követi el, hogy a sokféle megismerési út közül egyet priorizál: a tudományos-technikai-racionális megismerést. Ezzel fölszámolja mindazon értékeket, amelyek más megismerési útvonalakon keresztül ismerhetőek csak meg. Az hogy „szeretem ezt a rétet”, nem érv egy önkormányzati döntés során abban a kérdésben, hogy épüljön-e oda veszélyeshulladék-lerakó vagy sem. Ha be tudom bizonyítani, hogy talajvízszennyező hatása is lesz, azt már tudjuk tudományosan kezelni, és érvként be lehet hozni. De azt, hogy a helyi közösség mit gondol, mit érez azzal a területtel kapcsolatban, hogy tekint rá, azt túlracionalizált világunk semmilyen módon nem tudja kezelni.

Az a különös, hogy ezzel a területtel nem foglalkozott korábban igazából senki. Intellektuális hobbiból írtam néhány cikket, és elkezdtem egy-két kutatást… a kutató érdeklődésével kezdtem figyelni a dolgot, de nem azzal a távolságtartással, amikor az ember a gombostű hegyére szúrja a dolgokat, hanem olyan emberként, aki átéli és részt vesz benne. Izgalmas volt például, amikor a Védegyletben a vallás és ökológia programon belül képzést szerveztünk egyházi ifjúsági vezetőknek: abban a közegben lenni, és figyelni, hogy miben reagálnak másképp, mint egy zöldmozgalmár.

LK: Pártprogramra lefordítva: a vallásos, hívő emberek más módon szólíthatóak meg a fenntartható fejlődéssel kapcsolatban?

JB: Jó kérdés, még nem gondolkoztam azon, hogy ez lefordítható-e pártprogramra, egyelőre nem része. De nagyon necces, hogy az ökológiai krízist meg tudjuk-e oldani. Az alapvető társadalmi-gazdasági működésünk logikáját kell újragondolni. És ha ilyen mélységű társadalmi változást szeretnénk előidézni, akkor semmilyen szereplőt nem lehet figyelmen kívül hagyni …

LK: „Felelősségünk a teremtett világért” egy publikációd címe - ezt a felelősséget könnyebben meg lehet fogni a hiten keresztül?

JB: Igen, ezért gondolom azt, hogy az egyházak sok tekintetben partnerek kell, hogy legyenek. A lakosság nyolcvanvalahány százaléka így-vagy úgy vallásosnak vallja magát, a rendszeres heti templomba járók köre is milliós nagyságrendű – őket egészen másképp lehet megtalálni és motiválni. Az egyházaknak ráadásul saját híveik körén túl is nagyon komoly hatása és befolyása van a társadalomra: tehát ha meg tudjuk mozdítani az egyházat, akkor energiát nyertünk arra, hogy olyan dolgokat megcsináljanak, amit mi civilek, zöldek, környezetvédők magunk valószínűleg nem tudnánk megcsinálni. Az biztos, hogy kölcsönösen sok az előítélet, ezeket oldani kell.

Különös találkozások vannak: miközben 2008-ban az LMP útnak indult, és nyilvánosság elé lépett, nyáron meghívtak, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar készül az ősszel kiadni egy püspökkari körlevelet a fenntarthatóságról és a környezeti problémákról: ennek a megírásában vegyek részt. Különösen szerencsés egybeesés, tekintve a hívek nagy számát. A most publikált pázmányos kutatás viszont azt mutatja, hogy különös, a várttól eltérő összefüggés van: az egyházhoz való kötődés erőssége fordítottan arányos azzal, hogy mennyire tartja valaki súlyosnak a környezeti problémákat: tehát minél erősebb a kötődés, annál kevésbé érzik súlyosnak.

LK: Nincs teendőnk, a teremtő akarata majd megoldja?

JB: Igazából erre nem gondoltam, csak kíváncsi voltam, hogyan függ össze a kettő, és azt találtam, hogy a környezeti probléma még annyira sincs jelen a hívők között, mint az átlag magyar társadalmi gondolkodásban, ami eléggé szomorú… Viszont, ha kijön egy körlevél, ami azt mondja a hívőknek, hogy az emberi történelem eddigi egyik legsúlyosabb válsága van, amit nem lehet megkérdőjelezni, amivel szemben fel kell lépni, és hogy ez a fellépés az egyházaknak és minden hívőnek kötelessége, akkor ez a dolog mozdíthat valamit az egyházon belül. Adott esetben oldhatja az előítéleteket, egyfajta bázist építhet az LMP számára egy olyan közegben, amely alapból nem feltétlenül lenne egy ökopolitikai kezdeményezés támogatója vagy törzsszavazója. Elindíthat egy olyan változást, amely miatt az egyház és a hívők egy része nyitottabbá, megszólíthatóbbá válik egy ilyen kezdeményezés számára is. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy az ökológia ügye számára megszólíthatók legyenek. Valójában nem az a kérdés, hogy milyen szavazótábora lesz az LMP-nek az egyházi közösségeken belül, hanem az, hogy együtt sikerül-e végrehajtanunk azt a nagyon kemény irányváltást, ami a fenntarthatóság érdekében elkerülhetetlen. Ez a váltás nem fogja érintetlenül hagyni a mindennapjainkat, fogyasztási szokásainkat, életmódunkat. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, mindenkire szükség van. Az LMP csak egy szerepelője a történetnek, egy eszköz, ami reményeink szerint hatékonyan tudja segíteni a változást. Önmagában azonban semmire nem fog menni.

LK: A kutatásodnak mik voltak a legérdekesebb eredményei?

A fent már vázolt, és engem is meglepő megállapításon túl, hogy az egyházakhoz való kötődés ereje fordítottan arányos azzal, amilyen súlyosnak a környezeti problémákat látják a válaszadók, két fontos tanulságot emelnék még ki. Az egyik, hogy sikerült azonosítani egy olyan, a hívek kb. 30 százalékára tehető csoportot, akik elkötelezettek a hitükben, és épp ebből fakadóan látják a saját maguk és az egyház megkülönböztetett felelősségét a környezeti ügyekben. Ez – a bibliai példabeszéd alapján – általunk „jó sáfárnak” nevezett csoport úgy tekint a minket körülvevő világra, mint a Teremtő keze munkájára, amelynek megőrzése az ember feladata. Ez a csoport lehet a bázisa az egyházon belüli környezeti erőfeszítéseknek.

A másik nagyon tanulságos eredményt azzal kapcsolatban kaptuk, hogy mit várnak a hívek az egyházuktól a környezetvédelem területén. Kiderült, hogy mindenekelőtt és elsősorban példamutatást. Nem akkor fogják komolyan venni az ökológiai krízist, ha eleget prédikálnak róla a templomban, vagy kimerítően foglalkoznak vele a hittanórán, hanem amikor megjelennek a napkollektorok a plébániák tetején, biciklitároló lesz a templom mellett és szelektív gyűjtés az egyházi ifjúsági táborban. Az összes többi ehhez képest másodlagos. Én azt gondolom, hogy ez húsvéti üzenetnek is tanulságos.