„Van egy szűk klikk a világba' aki marha nagy pénz akaszt le emiatt a globális melegedés miatt”

Vannak ezek a libertáriusok, akik akár szimpatikusak is lehetnének, hiszen derék, naiv népboldogító  utópistákat, az individualista anarchizmus gondolkodóit vehetjük egyik előfutáruknak, hozzájuk meg olyan fogalmak is köthetők, mint a polgári engedetlenség, ami szép és jó, követni érdemes gondolat. 

Az ideológia tekintélyét ugyan némileg csorbítja, hogy épeszű ember sikítva szalad el minden olyan utópista népboldogítástól, ami vagy a szabadságot vagy az egyenlőséget abszolutizálja és földi mennyországot ígér, ha a kiragadott fogalom maradéktalanul teljesül. Abból eddig mindig az lett, hogy néhány ember az elnyomás minden addiginál kegyetlenebb formáját valósította meg a szent célra hivatkozva.

Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy a liberalizmus – ezen belül is a gazdasági liberalizmus – túlhajtásából született libertárius anarcho-kapitalizmus olyan kor terméke, amikor az állam beavatkozása a gazdaságba még a hatalmon lévő, arisztokratikus elit saját érdekére és hasznára való beavatkozása volt, a közérdek érvényesítése és a széles rétegek beleszólása a hatalom dolgaiba még inkább vágyálom volt, mint valóság.

A mértéket nem ismerő gazdasági liberalizmus felett eljárt az idő. Adott kor, adott problémájára kínált válasz nem lehet későbbi korok más problémáira használható, bármikor előrángatható univerzális medicina. Szerencsére egy kizárólagos államvallás bevezetését ma már csak a libertáriusoknál is holdkórosabb elmebetegek veszik komolyan. Aki ma megszüntetné az államot, az állami beavatkozást az a közösséget fosztaná meg attól az eszköztől, amivel saját ügyeit irányítja. Ha ebben a rendszerben hiba van, és az állam mégis az establishment érdekeit szolgálja a köz helyett, akkor a köz beleszólási lehetőségeinek bővítése – mondjuk közvetlen demokrácia útján – a kiút és nem az establishment megszabadítása a közösség véleménye által terelgetett állam nyűgjétől.

Hogy mennyire ferde gondolat a libertárius eszme, arra ékes példát nyújt a Hayek Társaság elnökének írása, ami nem elégszik meg a földi mennyország ígéretével, kivillantja a szélsőséges ideológiák egy másik jól felismerhető jellemzőjét: a szent meggyőződést arról, hogy a hivatalos tudomány hazudik, és az egész mögött az adott ideológia ellenségképének összeesküvése áll.

Nem állítom, hogy a tudomány ne tévedhetne. Azt viszont igen, hogy a rendelkezésre álló adatokból, mindig az igazsághoz legközelebb álló megállapításokat von le, aminek igen egyszerű oka van. A tudós társadalomban durvább a verseny, mint amikor egy lantművész csókjáért epekedő nőket zárnak össze egy villában. Minden tudós tudja, hogy a leggyorsabb út egy kolléga szakmai hulláján vezet felfelé ezért mindent megtesz, hogy hibát találjon a másik elméletében és nem teszi meg azt a szívességet a másiknak, hogy a sajátját nem teszi kerék alá és sóskútba mielőtt próbára tenné a tudományos élet szélesebb fórumai előtt is.

A párhuzam a magyar nyelv finnugor voltát tagadó nemzeti radikálisok és a globális felmelegedést, vagy az ember abban való szerepét tagadó libertáriusok között sajnos fájdalmasan találó. Gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy egy délibábos gondolat szerint a Habsburgok, a jezsuiták, a zsidók vagy a globális felmelegedés megállításában az államok szerepvállalását pártoló klímatudósok azok, akik titkos társaságokba tömörülve hamisítják meg a tudomány eredményeit, hogy az uralmuk alá hajtsák a magyarságot vagy a világot. Az elmebaj természete közös. Ezeknek az embereknek előbb volt fundamentalista politikai meggyőződésük, mint hogy belekontárkodtak volna a tudomány dolgába. Az Isten mentsen meg minket azoktól, akik megmondanák a tudománynak, hogy mit állítson azokról a kérdésekről, amelyeken saját ideológiájuk áll vagy bukik.