A doboztaposó néni és az öregek telephelye
Hétvégén Túrkevén jártunk páran, megnézni a gyakorlatban, milyen egy fenntartható, foglalkoztatásintenzív, a helyi sajátosságokra építő gazdaság. Röviden: jó. Különösen a csacsi. Meg a házipálinka. Meg az, hogy 130 hektáron 13 embernek adnak munkát, míg a szomszédos nagyüzem 4000 hektáron négy-ötnek. (Találós kérdés: melyiket szereti az LMP?)
De Túrkeve nem csak a barátaink által vezetett gazdaságából áll. A városon átvágva lovaskocsiról út közben két idősek otthonát láttunk, minő jelkép, a szebbiket egy általános iskolából alakították át. Az egyiknek az volt a neve, hogy 1. számú telephely, a másiknak az, hogy 2. számú telephely. Valamelyik kertjében egy bácsi ült, aki eredetileg a Bükkben lakott egy faluban, csak pár család átköltözött Ózd környékéről, és miután a sokadik kirablása közben meg is verték, eladta a házát, és ideköltözött, mert itt volt valami távoli rokona. Vidéki közbiztonság, etnikai feszültségek, és mélyszegénységben élő áldozatok, elkövetők – van dolga a programalkotóknak bőven.
Jó idő volt, a bácsi vidáman integetett.
Aztán ma itt az irodánk környékén egy nénit láttam. Be volt fáslizva a lába, és egy hatalmas guri-guri szatyrot húzott maga mellett. Nem ez volt az érdekes, hanem az, hogy rutinos mozdulatokkal nyitotta a narancssárga szemeteseket, és szedte ki belőlük az alumínium italosdobozokat. Laposra taposta és botjára támaszkodva vitte a nagy szatyorban. Nem minden néni rokonszenves, de ez az volt.
Nem tudom, mennyire érezte megalázónak a helyzetét, láthatóan céltudatosan dolgozott. Én nagyon megalázónak éreztem, már azt is, hogy ott vagyok.
Nagyon, nagyon rossz érzés egy olyan országban élni, ahol az idős embereknél mindennaposak az ilyen és a még rosszabb történetek.
Nagyon, nagyon rossz érzés.