"Being a Member State of the EU, Hungary must be induced to withdraw these unjust burdens."

Figyelemre méltó és nem túl meglepő támadás indult a magyar kormány ellen. Kivételesen nem a médiatörvény által nemzetközileg felvert porra gondolunk. Mint azt a napokban több német és magyar médium is hírül adta, 13 óriáscég már december közepén levelet küldött az Európai Bizottságnak, amelyben kikelnek a szektoraikra kivetett válságadók ellen, és felszólítják a Bizottság elnökét, alelnökeit és tagjait, hogy tegyenek meg mindent a magyar gazdaság tönkretétele ellen

A ballib média kezét dörzsölve számolt be az esetről, hogy lám-lám, mi előre megmondtuk, hogy baj lesz, ha Orbán összeakasztja bajszát a befektetőkkel! Vicces módon még a német gazdasági minisztert is tanúként citálják, mintha megszólalása azt jelentené, hogy már csak napok kérdése, hogy a Bundeswehr mikor vonul be Budapestre, dobja ki az Orbán-kormányt a Parlament ablakain és feszíti ki az E.on vagy az RWE lobogóját a Sándor-palotára. Pedig Rainer Brüderle annak a német liberális pártnak az egyik (ui. erős a mezőny) legtehetségtelenebb és legnépszerűtlenebb minisztere, amely se gazdaságfilozófiájában, se a hatalomhoz való elvtelen ragaszkodásában, sőt talán korrupciós ügyei számában se különbözik nagyon a közelmúltban kimúlt magyar testvérpártjától, és jelenleg a közvéleménykutatásokban megérdemelten a parlamenti küszöbbel küzd. Egy ilyen miniszter kijelentésének még az olyan ügyekben is csak nagyon mérsékelt súlya van, amelyekre a német kormánynak konkrét ráhatása van – hát még egy olyanban, amelyre szinte semmi.

Nos, el kell hogy keserítsem azokat az ellenzékieket és londonielemzőket, akik szerint Orbánék ezzel megbuktak és csak napok vagy hetek kérdése, hogy mikor kezd el a nemzetközi tőke kimenekülni Magyarországról, meg gazdasági összeomlás és izé. Nem fog. Köszöni, jól van.

Ez a történet ugyanis elsősorban nem Magyarországról szól. Bármekorra is ezen cégek összes gazdasági teljesítménye a magyar gazdasághoz viszonyítva, az ő teljes birodalmukban csak egy jelentéktelen határmezsgye vagyunk, meg se éreznék, ha elveszne számukra a magyar piac. Sokkal inkább az a tét, hogy divatba jön-e az Európai Unióban a tőke bevonása a közteherviselésbe. 

A neoliberális Zeitgeist hatékonyan hitette el az emberekkel, hogy amikor krízis van, akkor csak az adófizetőknek, közalkalmazottaknak, diákoknak, családoknak, szociális ellátórendszerekre szorultaknak kell a zsebükbe nyúlniuk.  Még akkor is, ha a krízist a multik felelőtlen, gátlástalan üzleti gyakorlata okozta. Nagyon szépen látszik mondjuk az EU- és az IMF-féle "segélycsomagokon" – legyen szó a magyar, a román, a görög vagy legújabban az ír példáról –, hogy mindenhol elsősorban a (szociális és az állam üzemeltetésével kapcsolatos) kiadások látszólag gyors eredményt hozó, de hosszabb távon romboló lefaragása a cél. Hogy ez a narratíva mennyire igaz, azt legjobban az ír példa mutatja. Hiába próbálta a német és a francia kormány rákényszeríteni az ír vezetést, hogy megmentésükért cserébe emeljék meg a nevetségesen alacsony (12,5%) társasági adójukat, amit csak a német, francia és egyéb európai adófizetőknek köszönhetően tudnak fenntartani, nem ez történt.  Az ír kormány is jobban fél a multik haragjától, mint a hazai és európai tömegekétől.

Ebbe a levesbe piszkított bele Orbán Viktor válságadója. Ez ugyan önmagában egy elég primitív eszköz (ezt még a miniszterelnök is elismeri), fura módon mentesülnek alóla Fidesz-közeli cégek, és egy rakás problémát, amit a multik és a tőke okoznak, érintetlenül hagy. Ámde meglehetősen szokatlan módon a nagy cégek zsebébe nyúl, hogy a büdzsé hiányát valahogyan kiegyenlítse. Vagyis a tőkét terheli, nem a munkát.

Orbánék – ez még a panaszlevélben is benne van – az említett szektorok nyereségének kb. a felét veszik el. Márpedig aki látott már multikönyvelést, az tudja, hogy a hivatalos nyereség köszönőviszonyban sincs a magyar vállalataikból kiáramló tőkemennyiséggel. A nyereség annyi, amennyit a cégvezetés ebből diplomatikusnak érez bevallani. Tehát a konkrét "sarcot" ezek a cégek, akik itt panaszkodnak, alig érzik meg.

Akkor mégis, mire a nagy cécó? A cégeknek két dolog fáj. Egyrészt az, hogy Magyarország eddig tisztességesen eljátszotta a jó gyarmat szerepét és hagyta, hogy a külföldi tőke azt tegyen itt, amihez nagyjából kedve van (sőt, ezt még a hivatásos hitvallásnak megfelelően nagyvonalú adómentességekkel is támogatta), most pedig hirtelen mintha letérne erről a pályáról, amelyet neki az Európai Unió boldog tőkeparadicsomában kijelöltek. A cégek szerint pedig az Európai Bizottság szent kötelessége, hogy "mindent megtegyen, ami hatalmában áll, hogy a magyar kormányt a befeketők számára stabil jogi környezet fontosságáról meggyőzze".

Érdekes lesz figyelni, hogy az EB minderre hogyan reagál. Az, hogy az ügyben a biztosok közül eddig csak az információs társadalomért felelős Neelie Kroes szólalt meg, azt mutatja, hogy ha valami (joggal) aggasztja az EB-t, az sokkal inkább a médiatörvény kérdése, mint a Robin Hood-adók. Még Kovács Laci bátyánk is (akinek azért van némi idevágó tapasztalata) nagyjából kizártnak tartja, hogy a magyar elnökség vége előtt ebben az ügyben az Unió részéről bármiféle konkrét lépés történjen. Egy olyan alapvető kérdésben mint a Robin Hood-adók, az EB amúgy is óvakodni fog attól, hogy politikai irányváltásra kényszerítsen egy tagállamot – lévén ezen a területen nincs is valódi kompetenciája. A belföldi cégekkel szembeni hátrányos megkülönböztetés vádja lehet az egyetlen, ami EU-s jogot sért, de ez a kifogás se vezet gyors eredményhez, inkább egy (hosszas) eljáráshoz az EU bíróságánál, miközben a magyar kormánynak rengeteg lehetősége lesz, hogy apró változtatásokkal EU-konfrommá tegye a szabályozást. 

Másrészt pedig – és ez sokkal fontosabb – attól félnek, hogy a magyar példa követőkre talál: "There is an even greater risk in the signal that Hungary could send out, particularly to the surrounding States". Ezért is választották akciójuk időpontjának a magyar elnökség előestéjét – miközben az EB már a különadók érvénybe lépése óta vizsgálja azoknak szerződéskonform voltát. Ezért is mártják be (mit is várjunk a fosszilis és nukleáris energiák díszlobbistáitól) egy mellékmondatban, amúgy profilaktikusan a megújuló energiák várható támogatását, mint további negatív terhet, pedig Fellegi miniszter úr ezen a fronton aztán tényleg nem vádolható túlzott progresszivitással. 

Mindezen üzenetek sokkal inkább szólnak mondjuk a bankadóval próbálkozó lengyel, szlovén, szlovák, horvát, román, bolgár és osztrák, vagy a telekommunikációs szektor megcsapolásával kisérletező spanyol kormánynak – de talán leginkább Merkelnek és Sarkozynek, hiszen ezekben az országokban is felbukkant már a tőke keményebb megregulázásának és megadóztatásának ötlete. És üzenet az EU-nak, hogy ne forszírozza túlzottan a pénzügyi mozgások szabadságának korlátozását – például egy Tobin-adóval. A neoliberális hegemónia védőfala ezeken a helyeken egyelőre még ellenál. De ki tudja, még meddig?