Hétvégén Hollókőn jártam. Felsétáltam a várba, ahol parányi panoptikum várja a látogatókat. A panoptikum bejáratánál kétoldalt egy-egy árpádsávos lobogó díszelgett. A belsőbb termeknél a látvány megismétlődött. Már-már kezdtem felvonni a szemöldökömet, hogy „már itt is”, amikor bevillant, hogy az árpádsávos lobogó történelmi lobogó, így vélhetően a kiállítóteremben már akkor is itt volt, amikor még nem volt ennyire része a napi politikai marketingnek. Sőt, az árpádsávos zászló vélhetően több száz évvel ezelőtt is kint loboghatott a vár fokán.

Ez indította el a gondolataimat. Arra gondoltam, itt ez a történelmi zászló, amelynek több száz éves története van, én mégis az elmúlt hónapok, esetleg a ’45-ös események miatt először illetlennek ítéltem a jelenlétét. És ez rossz. Az árpádsávos zászló története megismétli, vagy inkább megelőzte azt, ami a nemzeti trikolórral is történt. Kár, hogy a nemzeti szimbólumok szekértáborokat kezdenek jelölni. Valaha azt a célt szolgálták, hogy összekössenek, ma meg elválasztanak. Nyilván mindnyájan emlékszünk a 2002-es kokárdás választásra, amikor a nemzeti színek viselése a nemzethez tartozás helyett egy politikai oldalhoz tartozást kezdett jelölni. Az árpádsávos történelmi lobogót pedig először és eleddig utoljára a történelemben a nyilas terror tette szalonképtelenné.

De vajon helyes-e, ha a nemzeti szimbólumokat a valós történelmi szerepük helyett a napi politikai másodjelentésükkel azonosítjuk? Ki kell, hogy jelentsük, hogy nem, nem helyes. Bárki is próbálta, vagy próbálja kisajátítani a közös szimbólumainkat, a szimbólumok több száz, vagy ezer éves történetét, értékét és jelentését ne festhesse át egy választás, vagy egy szélsőséges csoport, mint a nyilasok. Mert legyünk őszinték, nem mindenki xenofób nacionalista akinek könnybe lábad a szeme a nemzeti trikolór láttán és nem mindenki rasszista és antiszemita és végképp nem nyilas, aki ma árpádsávos lobogót lenget. Nem, nem mindenki.

Ha egy kicsit elvonatkoztatunk, akkor értelmezhetjük az árpádsávos zászló használatát a nemzeti büszkeség, öntudat talán túlzó megnyilvánulásának. De ha ez a büszkeség és öntudat nem mások ellen, hanem valamiért nyilvánul meg, akkor azt nem ítélhetjük el. A várban sétálva gondolkodtam el azon, hogy vajon miért baj, ha valakinek az elmúlt 1000 év történelme többet jelent. Miért ne lehetne végülis büszkének lenni a múltunkra? Ott a bástyán én is büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. Jó érzés volt méltó elődeink nyomdokain járni. Márpedig ez a történelem egyúttal az árpádsávos lobogó történelme is. És ha innen nézem, akkor én is büszkén tekintek rá.

Ott a várban tehát arra jöttem rá, hogy a hozzám hasonló liberálisoknak is toleránsabbaknak kell lenniük. Nem húzhatom fel a szemöldökömet mindig, amikor árpádsávos lobogót látok. Nem szabad türelmetlennek lennem a nálam nemzetibb érzelmű honfitársaimmal szemben. Ha valaki egész nap zászlóba csavarva, nemez tarsollyal az oldalán akarja járni az utcákat, tereket, lelke rajta. Amíg ez nem irányul senki ellen, addig a nemzeti érzület nem bűn. Nem helyes ezt a fajta adott esetben pozitívnak is nevezhető nemzeti érzést összemosni a nyilasokkal, a fasizmussal. Az, hogy ’45-ben az árpádsávos lobogót ők is használták, nem lehet ok arra, hogy mindenkit fasisztának tituláljunk, aki ma használja.

Különbséget kell tenni a pozitív nemzeti érzés és a kirekesztés között. Nem helyes, ha mindenkit aki nemzeti érzelmű, xenofóbnak gondolunk. És ezt a különbséget akkor is észben kell tartanunk, amikor a politika színvallásra, választásra kényszerít. Velünk vagy vagy ellenünk? Aki nem utálja ezt vagy azt a népcsoportot, kisebbséget, az áruló, idegenszívű, akinek meg fontos a nemzeti büszkeség, az meg fasiszta, jön a másik oldalról a riposzt.

Ebből elég! Lehessen valaki büszke magyar anélkül, hogy idegengyűlölő lenne, mint teszi azt néha a hazai szélsőjobboldal, és lehessen valaki büszke magyar anélkül, hogy a baloldal lefasisztázná. Lehessen valaki büszke magyar anélkül, hogy Nagy-Magyarország matrica lenne a kocsiján, de akkor se nézzék gyerekgyilkosnak, ha március 15-én kokárdát hord.

A történelmi emlékezet amúgy is rávilágít a sokszínűség áldásaira. Pl. én világéletemben azt hittem, hogy Hollókő a legmagyarabb falu, hiszen olyan kultusz övezi, hogy, gondoltam én, ez csak egy igazi hungarikum lehet. De mitől lesz magyar valami? Hollókő például egy palóc falucska volt. A palócok pedig - bár szintén keletről érkeztek - ám nem finnugor, hanem török eredetű nomád kunok voltak. Ez is ékesen világít rá, hogy nem csak Árpád hét törzsének tagjaiból válhat jó magyar. Persze a kunok érkezése sem volt zökkenőmentes. A nomád kunok a már letelepedett földművelő magyar lakosság szokásaitól akkor már teljesen idegen életvitelt folytattak, amely olyannyira kiélezte a két nép együttélését, hogy végül éppen a tatárjárás előtt a kunok elhagyták az országot, holott befogadásuk éppen a tatárok elleni katonai védelmet szolgálta volna. Később azonban IV. Béla visszahívta és letelepítette őket. A kulcs tehát az, hogy a később érkezők is fogadják el a közösség alapvető játékszabályait.

A sokszínűség érték. Azt gondolom, hogy ezt egy nacionalista honfitársam sem tagadhatja. Hiszen ha megkérdezzük őket, hogy vajon a magyarság megjelenése Európában szerintük szerencsés fordulata volt-e a történelemnek, nyilván igennel felelnének. Márpedig a magyarság kellően „más” volt megérkezésünk pillanatában, mint a környező népek, mégis befogadott minket a kontinens. És lám, a magyarok valóban gazdagították, szinesítették Európát. De ehhez be kellett minket fogadni. Ehhez tolerancia, a másság elfogadása kellett.

Na meg persze egy jó adag progresszivitás a hazai vezetés részéről. Az a Szent István, akit ma a konzervatív és sok tekintetben maradi, befelé forduló hazai "nemzeti oldal" totemként tisztel, ha belegondolunk, maga volt a megtestesült haladás és reform. Nála kozmopolitább személyt elképzelni sem lehet, a ma néha idegenszívűnek titulált liberálisok a nyomába sem érhetnek. Német telepeseket hozatott az országba, alávetette magát a római pápának, ezzel bevitte Magyarországot a nyugat-európai klubba. Átvette az európai szokásokat és kíméletlenül számolt le a konzervatív, a régi rendhez hűséges ellenzékkel. Ilyen nézőpontból fura ezt a kozmopolita és haladó, sőt européer személyiséget a konzervatív és befelé forduló tábornak így tisztelnie. Az egyetlen közös pont a keresztény Magyarország, de az amit ma konzervatívnak és nemzetinek gondolunk, az Szent István idejében haladó és internacionalista volt.

Egy szó mint száz, a nemzeti múltra mindenki joggal büszke. Ez azonban ezzel együtt sem irányulhat senki ellen, csak építő jellegű lehet. A nacionalisták és liberálisok azonban azt gondolom több dologban értenek egyet, mint sokan gondolnák. Ahogy a magyarok bejövetele is pozitív esemény volt, úgy mi, kései leszármazottak ma sem lehetünk kirekesztők, hiszen ezzel a minket befogadó kontinenst köpnénk arcon. Az nem lehet, hogy amikor bajban vagyunk, mert elűznek otthonunkból a besenyők, akkor jó a befogadó Európa, de amikor már itt vagyunk, akkor mi már nem fogadunk be senkit. A befogadás és tolerancia azonban nem összetévesztendő a bűnpártolással. Bárki, érkezzen akár 1000, 100 vagy 1 éve, ha tesz a közösségért, betartja az együttélés szabályait, itt a helye. De aki ezeket a szabályokat nem hajlandó betartani, függetlenül, attól, hogy 1000, 100 vagy 1 éve érkezett, meg kell rendszabályozni. A szabályokat mindenkinek be kell tartania - ebben nincs vita nacionalisták és liberálisok között.

Egy szó, mint száz, a nemzeti érzés becsülendő. A tolerancia szintúgy. Irányuljon ez a liberálisok felől a nemzeti érzelmű honfitársaink felé éppúgy, mint a nemzeti érzelmű honfitársaink felől mások felé. Lássuk be, ahogy a Hollókőt megépítő palócok értéket teremtettek, úgy adtak hozzá közös történelmünkhöz a svábok, rácok, oláhok, zsidók, cigányok, és ugyanígy járulhatnak hozzá a jövőbeli közös sikereinkhez az új jövevények. Gondoljunk csak a román nemzetiségű Marian Cozmára.

Miközben a macskaköveken a parkoló felé sétálok és ezeken gondolkodom, egyszer csak ismerős melódia üti meg a fülemet. Hosszasan kell gondolkodnom, mire rájövök, hogy a cimbalmon játszott muzsika nem más, mint Louis Armstrong What a wonderful world-je. Magyarországon, egy palóc faluban, egy cigány cimbalmos játssza egy amerikai fekete zenész nótáját.

Igen, ez a lényeg!