Volt itt ez a PC/píszí nevű dolog, vagy teljes nevén a politikai korrektség. Azzal kezdődött, hogy néhány progresszív gondolkodó elkezdett harcolni az olyan szavak használata ellen, mint "nigger", "buzi", "nyomorék" és hasonlók. Egyre többen jelezték, hogy ezek a szavak számukra vállalhatatlan gondolatmenetekre utalnak (ti. hogy az afroamerikaiak, melegek, fogyatékossággal élők stb. ne lennének egyenjogú tagjai a társadalomnak), ezért helyettük új, a negatív konnotációktól mentes szinonímákat alkalmaznak, és ezt elvárják minden jóérzésű demokratától.

Ez a kezdeményezés eleinte (és elsősorban az USA-ban) egyértelműen nemes és hasznos volt; hatékonyan támogatta a feketék, az LMBT emberek, a feministák, a fogyatékossággal élők és mások polgárjogi mozgalmait, és egyértelműen kijelölte a demokratikus jogállamban elfogadható (legitim) beszéd kereteit. Aztán persze jöttek a túlzások és vadhajtások - melyeknek egy jó része eredetileg is paródia/irónia volt -, és ezen felbuzdulva megérkezett a kritika is; a bigottak ellentámadása. Végül az egész vitát elsodorta a kultúrharc, de a gondolat megfogant: ma már a nyugati társadalmakban a többség számára nem okoz problémát, hogy az Egyesült Államok elnökének sötét a bőrszíne, hogy egyre több helyen a melegek és leszbikusok is házasodhatnak, hogy keresztény egyházakban nőket pappá szentelnek, hogy paralimpikonok is sztárrá válnak és így tovább. Nincs happy end, de a tendencia bíztató.

Ex-második-világbeli, félperiferiális kis kompországunkban, az észak-balkáni, Madzsarisztán nevű banánköztársaságban persze, ahogy annyi minden másé, a píszí története is felemásan alakult. Pár évtized késéssel sikerült importálnunk a gondolatot, de szinte egyből a népies-urbánus/ bal-jobb szembenállás kontextusában jelent meg, és manapság úgy tűnik, hogy többek szemében ciki píszínek lenni, mint cigányozni-zsidózni-buzizni. Ebben persze nagy szerepe van a szélsőjobb mellett azoknak a kurzusértelmiségieknek és pártpolitikusoknak is, akik mára az általuk képviselt ügyeket, így például a politikai korrektséget is magukkal rántották a hiteltelenségbe és elutasítottságba; akik a píszít fegyverként használva nemcsak az antidemokratikus erőket, de a sokszor persze tényleg a vállalhatóság határain túlra kacsingató, összességében mégis a jogállami kereteken belül mozgó ellenfelet is megpróbálták kirekeszteni a legitim közbeszédből.

Akárhogy is történt, annyi biztos: mielőtt tényleges hatással lehetett volna, a píszí elmerült a kultúrharc mocsarában.

De itthon is felbukkant végre az avítt (modern) ideológiák legjobb értékeit szintetizáló, és mindezt a fenntarthatóság gondolatával összeabroncsozó ökopolitika, amely egy elegáns mozdulattal átlép a korábbi megosztottságokon, és új igazodási pontot teremt. Meg tudjuk mondani, mi az, ami "ökopolitikailag korrekt", és mi az, ami nem. Önellentmondásmentesen, az egyes cselekvésekre és megoldásokra koncentrálva, hátrahagyva a terméketlen szimbolikus vitákat.

• Egyértelmű, hogy biciklivel járni a városban ökopíszí, dzsippel járni nem az.
• Kevés szemetet termelni és azt is szelektálni meg komposztálni ökopíszí, fölösleges szarokat termelni és rásózni a népekre nem az.
• Kiállni a kisebbségek (határon túli magyarok, melegek, fogyatékossággal élők stb.) mellett ökopíszí, alantas ösztönökre játszani, elvtelenül kiszolgálni az aktuális többséget nem az.
• Egyensúlyi költségvetést csinálni ökopíszí, eladósítani az országot nem az.
• Az átlátható, részvételre serkentő döntéshozatal ökopíszí, a sunnyogás meg a mutyizás nem az.
• Segíteni a cigányság integrációját ökopíszí, leszarni a kistelepüléseken élőket nem az.
• A munkaintenzív, energiatakarékos gazdaságot támogatni ökopíszí, a nagytőkét és a környezetkárosítást pénzelni nem az.
• Hatékony és takarékos államot működtetni ökopíszí, a szociális kiadásokon spórolni nem az.
• Részt vállalni a közös dolgokból ökopíszí, mindent ráhagyni másokra és csak a saját hasznunkat lesni nem az.
• Harmóniában élni magunkkal és a környezetünkkel ökopíszí, mindenkit szájbaverni nem az.

És így tovább, folytathatnám a végtelenségig. A lényeg, hogy van egy iránytű, amihez úgy gondoljuk, hogy érdemes tartani magunkat. Nem szeretnék álszent lenni; mi sem vagyunk nonstop ökopíszík, és személyes életünkben nem kezeljük dogmaként az ökopolitikai korrektséget, vagyis megvannak a magunk kis bűnei.

De a közéletben nagy szükség van rá, hogy legyen legalább egy komplex és koherens eszmerendszer, ami segít eligazodni és kiszámíthatóbbá tenni a dolgokat. Az ökopolitika ilyen, és bízom benne, hogy az ökopolitikai korrektség gondolata legalább olyan sikeres életpályát fog befutni, mint a klasszikus politikai korrektségé a nyugati világban.