Nézem én az LMP-t, nézem erősen, meresztem a szemem, és tekerem az agyam, ahogy azt illik, mert igaz ká-európai mindig tekeri az agyát valamin. Hosszas vívódás, tájékozódás után, valamint sok-sok kérdésemmel és kételyemmel mégiscsak úgy döntök, hogy na igen, legyen ilyen nekünk, új politikai formáció, magát a jelenlegi közállapotoktól jól megkülönböztető erő, amelyik zöld, meg fenntartható fejlődést sürget, társadalmi párbeszédet, hatékony problémamegoldást ésatöbbi, amivel egy ilyen magamfajta tipikus mind-mind nagyon egyetért.

Beszélgetek is a barátnőmmel, aki szintén egy tipikus, hogy hogy s mint kellene nekik ezt csinálni, meg hogy mi mennyire támogatjuk őket, és hát ugyanakkor meg mennyire fontos nekünk megtartani független szakértői/értelmiségi szerepünket, mert arra nagyon nagy szükségünk van – nekünk. Mert nyilván. Na aztán hallom, hogy sok a szimpatizáns, kevés a fóka, hogy a háttérből mennyien támogatják őket, és hát drukkolunk is nagyon a barátnémmel.

De aztán amolyan igaz ká-európaiként magamba nézek mélyen, hogy ez már milyen dolog: várni hogy a mások kikaparják a gesztenyét, ülni közben az elefántcsont-toronyban, és még akár segítséget is felajánlani, de arcomat mégse-nem-se odatenni! Vajon mi ennek az oka, morfondírozom magamban (és barátnémmal), és arra jutok, hogy a politikai elköteleződés egyszerűen nincs benne az életemről kialakított lehetséges forgatókönyvekben!

Én, egyfajta tipikus, valahogy úgy lettem eleve nevelve, hogy a közszereplés, na az valami ördögtől való tevékenység – jó-jó, hát én még az úttörős, áprilisnegyedikés, májuselsejés generáció vagyok –, de hát hogy a rendszerváltás – melynek alkalmából egyébként éppen nagykorúvá és éretté lettem – majd az azt követő évek sem tették számomra erkölcsileg és szakmailag vonzóbbá a politikai karriert.

Szóval értem én magamat mélyen, hogy számomra a politika tere a hatalmi és pénzügyi klánok arénája, a politikusok pedig kontraszelektált fajankók alacsony erkölcsi küszöbértékkel. Így aztán, ha nevemet adom bármihez, aminek köze van a politikához, hát hmm, hogy is mondjam, megkérdőjeleződik szociokulturális hovatartozásom, nevezetesen független értelmiségi/szakértői osztálytudatom.

Szép önbeteljesítő jóslatként működik ez, testvéreim: ha azt gondoljuk, hogy elkötelezett politikai hovatartozással közszereplést vállalni lealacsonyító, deklasszáló magatartás, azzal éppen annak adunk teret, hogy kontraszelektált fajankók alacsony erkölcsi küszöbértékkel döntéseket hozzanak a sorsunkról. Távolságtartásommal az annyit szidott, kurrens politikai életnek így válok aktív részesévé, teremtőjévé, létrehozójává.

Ez persze jól illik a neveltetésemhez, forgatókönyveimhez, életút-elképzeléseimhez. A szkeptikus, kiábrándult, mindent értő, nagyokat hümmögető ká-európai – milyen nehéz is ezt elengednem. A függetlenségemet! A sehova nem tartozásomat! A passzív rezisztanciámat! Ahh, mekkora hagyományokat kellene átlépnem ehhez. Micsoda belső ellenállásokat áthidalnom: a saját magam által épített kulturális gettómból kitörni!

Sajátos módon éppen szkepszisem az, mely továbblépésre késztet. Eddig ugyanis azt gondoltam, hogy létezik egy olyan független, kritikus, szkeptikus – ad abszurdum szakértői – szerep, melyet az aktív, pragmatikus erők majd egyszer, ha minden szép és jó lesz, meghallgatnak, figyelembe vesznek, és döntéseikbe beépítenek. De az elmúlt 19 évben ez nem következett be, így kulturális tradíciókból és jelenkori társadalmi hatásokból táplálkozó kételyem ezt a hitemet is kikezdte, és a negáció negálása értelmében, ha az ember szkeptikussá válik saját szkepszisét illetően, az szinte már-már aktivizmust jelent.

A független szakmai életemben és a magánéletben sokat gyakoroltam azt a sokak által osztott mentálhigiéniai nézetet, mely szerint érdemes kilépni a megszokott szerepeinkből, kipróbálni újakat, az életünket nem előre legyártott forgatókönyvek szerint élni, hanem friss és spontán, adekvát válaszokat adni a minket érő kihívásokra. Most, hogy kapcsolatba kerültem az LMP-vel, kénytelen vagyok legalább alaphangon végiggondolni mindezt a közéleti szerepvállalással kapcsolatban is.

Azon tűnődöm, hogy a politikától távolságot tartó értelmiségi/szakértői szerepeim mintha elavultak volna, nem váltották be az eddig hozzájuk fűződő reményeimet, sőt, kiszolgáltatottá tettek mind politikai, mind társadalmi értelemben. Eddig csak folyamatos frusztrációt jelentett az, hogy mindaz, amit el tudok mondani arról, hogy milyen világban akarok élni, semmilyen befolyással nincs azokra a döntésekre, melyek alapján eldől, hogy valójában milyen világban élek.

Lehet, hogy itt az ideje új szerepek kialakításának, kifejlesztésének? Értelmiségi-szakértői attitűdjeimből beemelni a politikába az intellektuális becsületességet, az elfogulatlan gondolkodást, a szaktudásaimat és a szakmai kooperativitást, a célorientáltságot, és a globális szintű – sok tényezőt, sok társadalmi csoportot figyelembe venni tudó – megközelítéseket. Lehet, hogy itt az ideje feladni kiváró stratégiámat, passzív hozzáállásomat, és tettekre és elköteleződésre váltani mindazt, amiben hiszek, vagy amiben hinni szeretnék?

Létezik-e olyan politikai aktivizmus, mely képes megőrizni azokat az értékeket, melyek a kritikai gondolkodásból fakadnak, de képes hatékonyan alakítani a világot maga körül? A civil kezdeményesekhez hasonló, az azokból és azokra épülő LMP zöld koncepciója most ezt a reményt adja.

Lehet, hogy bizonyos helyzetekben kellemetlen és hátrányos következményei lesznek egy ilyen döntésnek. Lehet, hogy aktivistaként kockáztatom „a (hír)nevem”, a „szakmaiságomat”, a megítélésemet. Az is lehet, hogy eredménytelen lesz a próbálkozásom, hogy rajtavesztek. Nem láthatom előre, hogy hova vezet ez út, de egy biztos: kénytelen vagyok esélyt adni annak, hogy valami máshogy legyen, mint ahogy most van

És végtére is, ha minden kötél szakad, ha semmi nem sikerül és végképp elzuschlagosodik, elmagyargárdásodik, eldemszkisedik, elkéselősödik-elsörétespuskásozódik a magyar glóbusz, bármikor visszatérhetek a kulturális hagyományaimban nippeken és gobelineken oly szépen kidolgozott, oly aprólékosan megfestett, oly pontosan követhető szerephez: a búsuló juhász alakjához. (Bár ehhez már csak azért sincs nagy kedvem, mert hosszú, pödörhető bajuszt kellene növesztenem.)

A bejegyzés a régi blogon kommentelhető!