Tovarisi neokonyec
Miközben szerte Nyugaton új paradigmában kezdenek gondolkodni a kapitalizmus működtetői és ideológusai, idehaza fölerősödött a neolib nyomulás. Ennek számos aggasztó és mulatságos jelét láthatjuk. Aggasztó jel például, hogy a gazdasági elit egyes prominensei már nem elégednek meg vagyonuk megtöbbszörözésével, hanem egyre inkább a politikai pálya felé kacsintgatnak, sőt, nyíltan fenyegetik a magyar társadalmat, és kezdenek ukázokat adni a politikai elitnek, ami pedig mint eddig is, a bokáját csattogtatja. Mulatságos jelenség viszont az idejétmúlt és felettébb unalmas neolib halandzsa zökkenetlen hazai áradata. Mintha mi sem történt volna a glóbuszon az elmúlt években. Úgy tűnik, Magyarország ennek a szubkultúrának egyfajta skanzene marad. Az pedig tragikomikus, hogy a világon végigpusztító, ám mostanra visszaszorulóban lévő neolib-neokonzervatív járványt nálunk még a kelet-európai provincializmus szellemi nyomora is súlyosbítja. Nos, nagyjából ezt a jelenséget prezentálja számos cikk egyikeként Babarczy Eszter szinte iskolapéldaszerű írása. (Bokros tudja, mit kell tenni).
Saját nadrágotok szíját
A cikk legjavát Bokros Lajos méltatása adja, annak alkalmából, hogy a rossz emlékű ex-pénzügyminisztert Dávid Ibolya az MDF-toplista élére rakta a még megmaradt régi tagok - Babarczy szavaival (néhai Szabó Iván után szabadon): a „borzalmas hívők” - őszinte sajnálatára. „Bokros Lajos az MDF-lista élén. Bokros Lajos egy új kormány élén, amelyet az SZDSZ, az MDF és az MSZP (!) közösen szavazna meg. Hát nem agyrém, mik jutnak Ibolya eszébe? – mondja a jobboldali sajtó. A gúnyos hangokkal ellentétben Dávid Ibolya lépéseit én racionális, és feltehetőleg sikeres politikai térfoglalás első állomásának tartom. (…) Bokros Lajos azon kevesek közé tartozik, akiknek van programja, és ez a program az elmúlt tíz évben keveset változott (szerintem előnyére finomodott). Bokros a program-ember. A kapkodó Gyurcsány és a semmitmondó Orbán ellentéte. Neki van programja. Köztudomású, most nyakig vagyunk a sz..ban, valamit csinálni kell. Valaki, aki csinálna valamit, és tudja, mit csinálna: ez Bokros Lajos.” Merthogy Bokros üzenete: „jól működő kapitalizmus, lehetőleg minél kevesebb állammal.”- zárja a helyenként az ’50-es évekre emlékeztető stílben írt méltatást Babarczy a kb. húsz éve a csapból folyó neolib közhellyel.
A „szarban vagyunk” gondolata, és az itt épp kimondatlan, ám ezzel mindig együtt járó „meg kell húzni a nadrágszíjat” konklúziója sok szót nem érdemel. Hallottuk már ezt a rendszerváltás előtt, aztán alatt, aztán utána, majd az ezredfordulón, és most is. Erről max. annyit, hogy elsőként az erről beszélő politikai és gazdasági elit tagjainak kéne meghúzniuk saját nadrágszíjukat, úgy tán hitelesebb volna a szövegük. És persze mindazoknak a közgazdaságtanhoz fenemód értő bölcsészeknek és művészeknek, akik a szabadpiac és a minimális állam híveiként minden, a vesztesekre hátrányos döntést kritikátlanul és zsigerből „megalapozott”, „felelős” döntésnek hajlamosak nevezni, a kedvezőeket pedig „elhibázottnak”, „károsnak”, „felelőtlennek”, az erről szóló beszédet pedig „demagógnak” és „populistának”. Ők maguk járhatnának elöl jó példával. Megmutathatnák, miként kell leválni az „állami csöcsről”, miként kell megszabadulni a „paternalista”, „osztogató” államtól. Nem pályáznak többé az adófizetők pénzére senki által nem olvasott folyóirataik fönntartásához, külföldi útjaikhoz, konferenciáihoz, kutatásaikhoz, érdektelen művészeti produktumaikhoz és egyáltalán mindenféle haszontalan luxustudásuk szponzorálásához, csakis akkor, ha azok hasznot hajtanak a gazdaság számára. De talán még ekkor sem, hiszen ha e tevékenységek „piacképesek”, úgy van irántuk valódi kereslet is, s nincs szükség állami támogatásra, ugyebár.
A régi jó megmentő-gyártó recept
Ami érdekesebb, az Bokros kultusza, amit mintha erre szakosodott mesteremberek terveztek volna egy régi, sokszor bevált recept alapján. A rendszerváltás utáni legnépszerűtlenebb politikus mára már egy hatalmas katasztrófát megakadályozó közgazdász zsenivé magasztosult, minek nyomán az „utca emberétől” is vissza-visszahallani a neolib publicisztikák ama közhelyét, hogy „ha Bokros-csomag nem lett volna, összeomlott volna a magyar gazdaság”. Jómagam hallottam olyat is, hogy „Bokros nélkül itt Argentína lett volna”. (Ti. utalás a 2000-2002 közötti, zavargásokba torkolló argentin válságra – amit mellesleg a Világbank tanácsainak merev követése, vagyis a Bokros által is javallt neoliberális gazdaságpolitika okozott, de ez más kérdés.) Senki nem ismeri föl, hogy ezt az ócska, a „magyar nép bölcsességére”, ill. „belátására” – azaz a szervilis és tekintélytisztelő feudális gondolkodásra - apelláló propagandaeszközt már az államszocializmus idején is alkalmazták, méghozzá igen nagy sikerrel? Akkor az volt az egyik nagy közhely, hogy bármily kegyetlen volt is az egykori szocialista kollektivizálás, annak elmulasztásával „mára már mi is a lengyelek sorsára jutottunk volna”. (Utóbb persze bebizonyosodott, hogy így is oda jutottunk.)
Miért is ad hitelt az ilyen szövegeknek automatikusan ama egyszerű halandó, akinek semmi köze a közgazdaságtanhoz? A választ maga mondja ki: „mert mára már egyre több hozzáértő beismeri, hogy Bokrosnak volt igaza”. Fokozás: „még a nyugati szaktekintélyek szerint is így van.” (Ezeket többek között Farkasházy Tivadar is elmondta párszor a Kádár-kori kabarék hagyományait követő, azaz az éppen fennálló rendszer iránti hűségre nevelő Heti Hetesben.) A nyugati szaktekintélyek, Bokros nyugati reputációja azért is külön tanulságos, mert szép példája a kelet-európai provincializmusnak, aminek egyik jellemzője a külföld, a centrum kritikátlan, szinte mágikus tisztelete. (Vö. ezt Murphy azon törvényével, miszerint az a szakértő, aki messziről jött.) E primitív hiedelemvilág tragikuma mellett szinte már érdektelen föltenni a kérdést, hogy Bokros tekintélyes külhoni elismerői vajon mely érdekek „szakmai” szószólói?
Bokros kultusza sokban hasonlít Kádár ’56 utáni szereplésének a suttogó propagandában megjelenő apológiájához: ha nincs Kádár, jött volna Münnich vagy Komócsin, sőt, tán Rákosi is visszajött volna, és akkor a szovjetek sokkal keményebb eszközökhöz nyúltak volna, stb., stb. Ami persze nem igaz, mert Kádár Hruscsov és Tito megegyezése révén lett az ország első embere, a kádári engedmények, a hatvanas-hetvenes évek „idillje” – a rendszer engedményei - pedig az ötvenhatos forradalom következménye. No, ilyesmi a Bokros-legenda is, ami alapjaiban hamis, teljesen függetlenül attól, hogy a nemzetgazdaság ténylegesen mit köszönhet vagy mit nem neki, mert a régi panelek demagóg használata önmagában hiteltelenít bármi mondanivalót.
A lejárt szavatosságú neokonzerv
Mindenesetre Babarczy szerint (és mások szerint is, pl. Heller Ágnestől is lehetett hallani ilyesmit korábban) „a neokonzervatív szék” üres, ám „Dávid Ibolya jól látja, hogy ha valakinek, neki van esélye e szék elfoglalására. Bokrossal talán elveszít a régi borzalmas hívőkből néhány tízezret, de ugyanennyit nyer a széteső SZDSZ szavazótáborából, és azok közül, akik csak fogcsikorgatva és jobb híján szavaztak az MSZP-re 2002-ben. Várható, hogy a következő választásokon a tiltakozó szavazatok – amelyek általában a politikai elit ellen irányulnak – nagyobb számban jelennek meg a szavazófülkében.” Mármint a „tapasztalt”, ám megújult, „thatcherista konzervatív arculatú” MDF-re, honi neolibjeink utolsó reményére voksolandó. Babarczy ennek kapcsán egy félmondat erejéig ránk is utal, kedvesen egy kalap alá véve a Jobbikkal: „A tiltakozó szavazatokra számító másik két formáció, az LMP és a Jobbik, nem a főárambeli politikai nézeteket képvisel – kevéssé hihető, hogy hosszú távon egy egész országot elkormányoznának. Az MDF azonban kormányzott már, és a lehetőségekhez képest tisztes eredménnyel. Most már csak azt kell elhinnünk róluk, hogy akár újra is tudnának kormányozni.”
Ez lenne hát a menő, a divatos, a trendi sőt talán majd egyszer a mainstream is: a neokonná-neolibbé formált MDF. Az olyan kezdemény viszont, mint a baloldali-konzervatív-liberális értékszintézist megvalósítani akaró, jelenleg egyetlen komolyabb alterglob szerveződés, az LMP, csak amolyan esélytelen underground társaság. Mondjuk az kétségtelen, hogy az MDF mögött nagyobb pénzek vannak, mint mögöttünk.
Jellemző, hogy Magyarországon egyes közéleti bölcsek akkor kezdik nyomatni a neokont, amikor az már az amiknál is megbukott, méghozzá látványosan. Francis Fukuyama például a fürge huncutok jó szimatával már jó pár éve megtagadta. Korábban a Bush-adminisztrációban is dolgozó agyonsztárolt divatbölcselő, miután a történelem végéről és a piaci demokrácia mennybemeneteléről kinyilatkoztatott világrengető elmélete alig egy évtized alatt szimpla hülyeségnek bizonyult, egy későbbi könyvében, az Amerika válaszúton-ban már mélységes csalódását fejezte ki a neokon iránt: „Arra a következtetésre jutottam, hogy a neokonzervativizmus politikai szimbólumként és gondolatkörként egyaránt olyasvalamivé fejlődött, amit nem tudok többé támogatni.” Valóban, a neokon ideológia és gyakorlat eddig elért eredményei jobbára a következők: az afganisztáni és az iraki fiaskók, a jóléti állam leépítése nyomán az egyre általánosabbá váló Amerika-utálat, baloldali fordulatok Latin-Amerikában, a globalizáció-kritika fokozatos mainstreammé válása, sőt egyre nagyobb kiábrándulás magából a kapitalizmusból.
Ahogy bukott a Bush-féle „Brezsnyev doktrína”, úgy fellegzett be világszerte a neokon-libertárius érának, az ezzel korreláló pénzügyi válsággal pedig a hayeki paradigmának. Obama-Gorbacsov eljövetelével megkezdődött a neoliberális globalizáció (vagyis az USA-ból importált amerikai kapitalizmus) peresztrojkája. „Tévesen hittem a szabad piac önszabályozásában, soha nem hittem volna, hogy ez bekövetkezik, hibáztam” – sajnálkozik még egy Alan Greenspan (!) is. Bush és legjobb európai tanítványai: Sarkozy és Angela Merkel rögvest az erősebb állam híveivé válnak, mindenféle sztárközgazdászok immár elképzelhetőnek tartják egyes bankok államosítását, az IMF pedig nemrég adott elégtelent magának. Soros Györgyről meg már ne is beszéljünk, aki a jó tőzsdés érzékével évekkel korábban elkezdte kongatni a vészharangot, s bírálni Amerikát és a neolib-neokon világrendet, akárcsak a neolibbel szakító Nobel díjas Stiglitz.
Import Mucsára
Csak nálunk nem akar az istennek se megbukni a neoliberalizmus eszméje, mi több, egyre erősödik azoknak a hangja, akik ellentétesen beszélnek, mint legtöbben a világ nagyobbik felén: itt a válság, ami nagy lehetőségeket hozott. Végre elérkezett az ideje az igazi népnyúzásnak, amit a gyáva politikusaink eddig nem voltak képesek megtenni, pedig ezért fizettük őket hosszú éveken át. A hazai oligarchia részben közgazdászaikon, részben tehetséges odamondó tollnokaik révén (itt nem szegény Babarczyra célzok, hanem az SZDSZ-ből „kiábrándult” úfjútörökökre gondolok) kemény nyomást gyakorol a politikai elitre, kihasználva annak hallatlan népszerűtlenségét. És hát ebbe a kontextusba illeszkedik az ungarische neokon ötlete is. Csakhogy a neokon abban különbözik a „szimpla” neoliberalizmustól, hogy elfogadja a demokratikus játékszabályok részleges-időleges fölfüggesztését, ezért ennek mostani hazai megjelenése alig lehet más, mint annak meglebegtetése a pénz urai részéről, hogy lehetünk mi igazán kemények is, ha nem viselkedtek jól magyar társadalom, magyar politikusok.
És a szomorú mód még mindig befolyásos, a közbeszédet részben még mindig tematizáló honi liberális értelmiség jó része is szépen beállni látszik a csák máték, aba amádék és borsa kopaszok udvari dalnokainak sorába.
Ennek megfelelően nálunk inkább kezdik Obamát, mintsem a Világbankot szidni. Első blikkre a honi rendszerhű értelmiség pontosan úgy viselkedik, mint anno az albán elvtársak, akik szembefordultak a Szovjetunióval, mert az elárulta a kommunizmust, amikor letért a Sztálin által kijelölt útról. Vagy még inkább olyasmi ez, mint amikor valaki 1988-ban belépett a megújuló, demokratizálódó Munkásőrségbe. Márpedig akár tetszik, akár nem: vége a dalnak, tovarisi (neo)konyec. Ha maradt valami csöppnyi eszük, tudhatnák, hogy a folyamatokat legföljebb késleltetni lehet, megrekeszteni nem, és Magyarország e tekintetben éppúgy nem tudja magát mentesíteni a világban zajló változásoktól, mint bármely más kis állam. (Külön vicces, hogy épp ők szövegeltek mindig arról, hogy Magyarország nem zárkózhat el, hogy alkalmazkodnunk kell a fejlett világhoz, követnünk kell a nyugati mintákat – ám ez úgy látszik, csak addig tartott, míg az ő szeretett világképük volt az uralkodó.) A neolib-neokon nálunk is be fog fuccsolni, s minél többet keménykednek a tőke képviselői a kiszolgáltatott társadalommal szemben, a visszahatás annál durvább lesz, és még jöhetnek a fasiszták is, akiket annyit emlegettek. (Vö. Péter és a farkas meséje.) Mentül inkább, antul jobban, ahogy Fülig Jimmi mondaná.
Mulatságos, hogy hozzánk akkor érkezik el minden, amikor a centrumban már kiment a divatból. Gesunkenes Kulturgut, ahogy a régi néprajz mondja: lesüllyedt kulturális jav. Mint amikor a régi, az urak által már nem hordott viselet főbb elemei idővel a népviseletben tűnnek föl, vagy amikor a fejlett nyugati országok divatja késve ugyan, de megjelenik a gyarmatokon. Így szüremlik le most ide, hogy igazi neoliberális, sőt neokon pártot kell csinálni. Hogy ennek semmiféle társadalmi-kulturális alapja nincs? Hogy a magyar történelem és vele politikai hagyományaink, kulturális mintáink (stb.) ezt szinte lehetetlenné teszik, mert a „jobboldal” és a „konzervatív” fogalomköre itt egész mást jelent? Babarczy szerint azonban Bokrosnak inkább előnye, hogy „nem láttunk még olyan fényképet róla a Blikk címlapján, amelyen buzgón imádkozik, vagy kopjafát avat a csíksomlyói búcsún, de az ellenkezőjét se. A jóléti kiadásokat és a TB-járulékokat kokárdával és kokárda nélkül is lehet csökkenteni.”
Márpedig az ilyen kezdemény kb. olyasmi, mint gyapotot termelni az Alföldön. Az évszázados reformsüketelés mellett azt is megszoktuk már, hogy a fejlettebb (vagy fejlettebbnek kikiáltott) országokból importált eszméket és eljárásokat a reformerek általában a megszokott ázsiai módon, szolgai utánzásra kényszerítéssel próbálják elsajátíttatni velünk. Mindez persze szorosan összefügg csák mátéék érdekérvényesítésével is.
Ez oszt a provincializmus, a magyar ugar. És egyben a vérdilettantizmus is. Liberális mucsa. És még nekik van képük mucsázni és dilettánsozni.
FAM
Ps. Közben olvasom ugyanazon a fórumon, hogy a jeles szerző érzékeny, ám csalódott búcsút vett Gyurcsánytól. Derék dolog. Csak ha kérhetném, a neolib politikát még itt Mucsán se nevezzük baloldali reformer politikának, ha lehet. Nyugaton az ilyesfajta "baloldali reformokat" mindenhol jobboldali kormányok vezették be. Kivéve Nagy-Britanniát, azaz "Tory" Blair népszerű országlását. Persze ezt a bulit ott is a közismerten baloldali politikus, Margaret Teacher alapozta meg, ahogyan az Egyesült Államokban a még baloldalibb Ronald Reagan, de az ősatya (mármint a gyakorlati megvalósításé) kétségtelenül a szeretve tisztelt legbaloldalibb Augusto Pinochet tábornok volt, Chile nagy reformere.