Sokan (körülbelül a 2010-es parlamenti választásokon szavazatot leadók 53%-a) gondolták úgy, hogy a rendszerváltás letéteményese és a gazdaság reménybeli talpraállítója a Fidesz. Ezen remények minél előbbi kiteljesítése helyett azonban az új, kétharmados többség első intézkedése az volt, hogy a parlamenttel elfogadtatta a „nemzeti együttműködés nyilatkozatát”. Ez a felesleges, de annál magabiztosabb pócselekvés akkor még tűnhetett viccnek vagy pillanatnyi elmezavarnak.

Valaki nyilván nagyon elvesztette az arányérzékét, amikor egy nagyarányú választási győzelem okait országgyűlési határozatba foglalta ahelyett, hogy – ha már deklaráció – elérendő célokat, erkölcsi alapvetést vagy valami hasonlót helyezett volna az új ciklus elé. De nem. Az országgyűlési többség egy olyan szövegű határozatban, amely legfeljebb egy közepes kortesprogram preambulumába való, kimondta, hogy mire gondolva szavazott a magyar nép így vagy úgy.

Mi ez? Vágyvezérelt, kreatív történetírás? A politikai giccs csimborasszója? Az intézményesített bullshit? Alighanem mindegyik, de ez akkor egyelőre csak furcsa volt, senkinek sem ártott. E kétes értékű kortesszöveg parlamenti határozatként való áterőltetése logikájában hasonlít a Párt vezető szerepének becikkelyezéséhez, de súlyosságban azért még messze nem az. Baljóskodjék éjt nappallá téve az, akit ezért fizetnek.

Azonban most már ott tartunk, hogy a NEK messze nem 100%-os profizmussal építi a NER-t és ennek az aktuális fontos lépéseként a NENY-t kötelező lesz (vagy ajánlott, persze!) minden fontos közintézményben közszemlére tenni. Legalább ekkorában és ekkorában, noch dazu színesben (legyen szép az a nemzetiszín pántlika, de mi van, ha nincs színes nyomtatója a kiskukutyini önkormányzatnak?).

A posztkommunista rezsim ott indult el a végső bukás felé vezető úton, amikor már „komoly emberek” is kimondták, hogy ezek bármit is mondanak, az ellenfeleiknek van igazuk. A legsúlyosabb feltételezés, miszerint az MSZP-SZDSZ – tisztelet a nagyon kevés kivételnek! – egy érdekalapú, kontár banda, akiknek minden társadalmi és gazdasági kérdésben az kedvez, ha minden a lehető legjobban hasonlít a rendszerváltás előttre, igaz volt. Végre végük!

De most mi jön? A tömény koncepciótlanság, a kritikátlan szabálygyártás, az önmérséklet teljes hiánya, a személyi döntések ordenáré módon való elintézése – élen Schmitt „eb ura fakó” Pállal – mind mind olyan, mintha ama bizonyos bérrettegők hada írta és hangszerelte volna. Az önmagával már százféle vicces formában szövetséget kötő párt ráadásul nemzeti együttműködésként sulykolja azt, hogy kicsinyített önmagán, a KDNP-n kívül senkivel sem képes együttműködni.

Amikor a rosszabbul élünk, mint négy éve szlogenjével vagy a 14. havi nyugdíjjal még csak a kádárista kommunikációt tanulták a fiúk, akkor kezdődött el a most elérkezett jövő? Lehet velem vitatkozni, de úgy látom, az első Orbán-kormány – minden hibájával együtt – valóban magasra helyezte a mércét, valóban rászolgált az áprilisi reményekre. Mostanra viszont az ellenfeleiknek lett igazuk? Nyolc év ellenzékiség ennyire kibírhatatlan volt ép ésszel?