Hogyan járul hozzá a vörösiszap-katasztrófa Magyarország putyinizálódásához?

Kezdjük azzal, hogy az adott helyzetben üdvözlendő minden határozott állami lépés és a MAL Zrt. vezetőségére a történtek után az ember egy macskát nem bízna, nem egy közveszélyes üzem további működtetését. A károsultaknak, a helyzetért aggódóknak, az eddigi vircsaftot felháborítónak tartóknak (no meg Török Gábornak) első ránézésre megnyugtató és biztonságot adó az az elszántság, amivel a kormány (és legfőképp a miniszterelnök) eddig a helyzetet kezelte.

Ámde.

Az hosszú távon nem megnyugtató, hogy csak akkor működik az ilyen ügyeknek a kezelése, ha már kiborult a bili és a főnök kézivezérlésre kapcsolt. Egy olyan országban, ahol a hatóságok teszik a dolgukat és ellenőriznek, ahol tiszta, hogy melyik hatóságnak mi a feladat, ahol nem "szólnak le" a központból, ha egy közhivatalnok vagy egy ellenőr "túlzott" aktivitást mutat, ahol nem privatizálnak veszélyes üzemeket haveri alapon mindenféle biztonsági és környezetvédelmi feltételek avagy azok betartásának ellenőrzése nélkül, ahol nem a termelés negatív hatásainak externalizálása a profit alapja, ahol a hatóság nem minősíti a veszélyes hulladékot veszélytelennek – ott az ilyen katasztrófa nem fordulhat elő, de legalábbis sokkal minimálisabb a valószínűsége.

Egy olyan országban viszont, ahol ez a módi, ott hiába statuálnak most példát nagy dérrel-dúrral néhány "vörösiszap bárón", hogy kielégítsék a nép és a kormánypárti szavazók bosszúszomját – az ország ugyanis tele van az ajkaihoz hasonló ketyegő bombákkal. A kormány lehet, jól vizsgázik a tűzoltás terepén, de egyelőre nem látható, hogy miként kívánják a jövőben a hasonló eseteket megelőzni, megakadályozni. Anélkül viszont az egész csak eső után köpönyeg.

Látszatmegoldás az a – jogászok által aggályosnak és feleslegesnek tartott – törvényjavaslat is, amit hétfőn nyomott át a kormány a parlamenten (szokásához híven erőből, egyeztetés nélkül). A kolontári tragédia ugyanis nem csak a MAL Zrt. felelőtlen, kapzsi üzletpolitikájának következménye.

Az ügyben ugyanúgy ludasok (a tárolók engedélyezése és megépítése óta) azok a hatóságok, amik a rizikók fölött szemet hunyva avagy oda se figyelve hozzájárultak ehhez a vircsafthoz. Felelősek a rendszerváltás előtti és utáni kormányok, akik nem tekintették prioritásnak, hogy egy veszélyes beruházás esetén a rizikó minimalizálása, a biztonsági szabályok megalkotása és betartatása fontosabb, mint hogy az adott üzem mekkora profitot tud termelni tulajdonosai zsebébe. Hibáztatható a politikusok nagymértékű függősége a gazdasági szereplőktől, melynek köszönhetően utóbbiak eddig minden esetben sikeresen ki tudták lobbizni, hogy kockázatos üzérkedéseik kordában tartására ne legyen szabály, ha van azt ne ellenőrizzék túlzott szigorúsággal és ha valami gond van, akkor a cehhet a károsultak, a biztosítók, az adófizetők állják – ne pedig a kár okozója.

Amíg az állami szervek nem függetlenek a gazdasági szereplők befolyásától, addig csak az marad a kérdés, hogy mikor szakad a következő gát. Márpedig a központi kézivezérlés biztos, hogy nem az illetékes szervek függetlenségét erősíti. A gazdasági szereplő ne azért féljen egy hivataltól, mert a miniszterelnök főseriffet játszva személyesen ad ki utasítást az elfogatására és a cége bedarálására, hanem azért, mert tudja, hogy a hivatal keményen és megvesztegethetetlenül betartatja a köz érdekében megalkotott szabályokat. De amíg a hivatalokban ugyanaz a korrupt mentalitás dívik, ami a gazdasági szereplők közt, addig a közérdek nézőpontjából szinte mindegy, hogy a cég magánkézben van, vagy állami irányítás alatt.