Réges-régen barlangásztam, az volt az igazi. Sárban-vízben, mélységek fölött, néha egymásra bízva akár az életünket. Az volt életem első igazi közössége, nagyon sokat tanultam, magamról meg az emberekről, már csak azért is, mert nagyon sokfélék voltunk, segédmunkástól professzorig. Gyerekeim lettek, nem járok már barlangokba, van, akivel már évek óta nem találkoztam, de ha nagy bajban lennék, biztos őket hívnám.
Járok tornázni, egy anyuka tartja, anyukáknak, lehet vinni a kölköket is, játszanak, amíg mi ugrálunk. Pletykálunk, szoptatási és altatási kérdéseket vitatunk meg, kinőtt gyerekruhákat cserélünk egymás között. Jó csapat. Néha vigyázunk egymás gyerekeire is, egyszóval számíthatunk a többiekre.

Kábé egy hete zajlik a kopogtatók gyűjtése. Tanulságos jelentések a frontvonalból, LMP-s aktivisták belső fórumáról minden további kommentár nélkül. 

Dögöljön meg minden kis párt, akinek nincs minimum 150-200 milliója vagy több ezer aktivistája (országosan kb. egyenletesen elosztva)!

Kb. ez az egy mondat az, ami jellemzi a kopogtatócédulára épülő jelöltállítási rendszert. Ami egyértelműen "piacra lépési korláttá" alakult át mára. És erre minden nagyobb párt egy kicsit még rá is játszik azzal, hogy kisebb köztársaságok hadseregét megszégyenítő létszámot mozgósítva megszállja a körzeteket, besöpörve a bizonytalan/tudatlan emberektől a cetlit a gyűjtés legelején. Aztán van, amelyik még büszke is arra, hogy kétmillió cédulát tud begyűjteni. Félre ne értsetek, nem azt sajnálom, hogy a saját keménymag céduláját besöprik, az úgysem jutna máshoz. Sőt, tudom, hogy a mintegy 50%-nyi bizonytalan nagyobbik részének cetlije egyszerűen a kukában végzi. De van, aki odaadja. Általában annak, aki először ér oda (néha meg sem kérdezik, hogy kinek lesz).

Sokat gondolkodtam, hogy belefogjak -e ennek a cikknek a megírásába, mert igen sok vitát fog kiváltani, minden oldalról. De szeretek vitázni (némelyek szerint kötekedni), úgyhogy megírom.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Társadalom. Ez a Társadalom jól (néha rosszul) elvolt magában, de ezt akkor ő még nem tudta. Ezt a tudósok mondták meg neki. Aztán jött egy rövidebb időszak (néhány száz év), amikor nem nagyon voltak tudósok, viszont a Társadalom (aki retrográd amnéziában szenvedett ekkor) olyan hasznos ismeretekkel gyarapodott, mint a nagyüzemi gyarmatosítás, rabszolgatartás, népirtás. Mindent nagyban csinált ez a Társadalom, mert ugye kicsire nem adunk. Aztán újra megjelentek a tudósok, de ekkor már különféle csoportokra osztották magukat, voltak akik a természetről tudtak sokat, voltak akik a Társadalomról. Ez utóbbiak sok okosat mondtak a Társadalomról, így többek között azt is hogy ez a Társadalom nem egységes, és mert mindig szerették a jól hangzó elnevezéseket, átvették a természettudósoktól a törésvonal fogalmát.

Miután Hagyó mester elesett a baráti tűzben, kikerült egy írás a hivatalos LMP honlapra arról, hogy ettől azért még nem lesz jó és átláthatóan működő közösségi közlekedés Budapesten és környékén. Érdekes fejleményeket vett az ügy ezek után. Talán még sosem generált egy, a honlapon megjelenő közlemény ilyen indulatokat, leszámítva talán Gyurcsány beperelését. Holott miről is szólt? Adott egy pénzügyileg, műszakilag és erkölcsileg is szétrohasztott cég, amiből ezer helyen folyik kifelé, jó eséllyel a pártkasszákba a pénz. És adott egy elv, amit régen, a BKSZ megszületésekor úgy éreztünk páran, hogy végre valaki képviselni fog: hogy Budapest közlekedési problémái nem oldhatók meg a határain belül, így a BKV-tól el kell venni a megrendelőhöz tartozó jogokat, mint a menetrendkészítés és a jegyrendszer üzemeltetése.

Amikor az LMP a nyilvánosság elé lép, azzal a nehézséggel találja szemben magát, hogy ha nem használja azt a nyelvet, melyet a jelenlegi politikai és média-elit használ, akkor egyszerűen kívül kerül a nyilvánosság határain, ignoranciába vagy közönybe fullad, ha pedig – a szabályokat betartva, a jelenleg rendelkezésre álló sémák mentén – képes áttörni e közöny falait, akkor azon nyomban azonosítani lehet mindazokkal, akiktől olyannyira különbözni szeretne.

Tipikus példája volt ennek az Európai Parlamenti választások alatt megjelent néhány LMP-s óriásplakát. Noha az LMP kampányának költségvetése összesen kevesebb mint 20 millió forint volt, és ez az összeg is javarészt kisadományokból tevődött ki, az óriásplakátok láttán sokan azt kérdezték: honnan telik nekik erre.

(Nyilván, akik ezt kérdezték, egyáltalán nem voltak kíváncsiak a válaszra, mert ha azok lettek volna, megtekinthették volna az erre vonatkozó adatokat az LMP honlapján.)

Itt a kampány. Ezt azon is érzem, hogy egyre többször olvasom, hogy az LMP nem létező opció az országgyűlési választásokon, azért mert nincs is. Nincs kommunikációja, ismert arca és nincs vezére sem. Még botránya sincsen. Hát meg lehet az ilyenekben bízni?

Az a párt, aminek nincs botránya az nincs is. Az a politikus pedig, aki nem ült legalább három frakcióban, nem voltak hajmeresztő hajtűkanyarjai, nem volt sereghajtó a politikusok népszerűségi listáján és nem emlegették eleget az édesanyját meg nyilván nem ért hozzá. Ide dörzsölt politikusok kellenek, vagy legalább valami szexbotrány, ha a mutyihoz vagy a bicskanyitogató ötletekhez, a költségvetés vagy mondjuk az egészségügy elkúrásához lúzerek voltunk. Fel is hívom a kampányfőnököt, hogy kisorsoljuk kinek a fiókjába rejtsünk birkavaginát.

A harmadik után telt be a pohár. Először a Metropolban láttam, akkor még csak ráncolni kezdtem a szemöldökömet. Másodjára a neten jött velem szembe. Harmadszor pedig a Népszabadságban.

Hogy mi volt az? Nem más, mint a kormány közpénzen finanszírozott önpropagandája a válságkezelésről. Bocsánat, nem is csak válságkezelésről, hiszen oda volt írva, hogy „több, mint válságkezelés”. Így pontos.

Azzal nincs is problémám, hogy a kormány kezeli a válságot, noha nem egészen értek egyet minden ténykedésével. Azt viszont már nem értem – vagyis sajnos nagyon is értem – hogy miért van szükség ennek a tevékenységnek a reklámozására?