Részek az egészben
Bizonyos Roger Shinn írta egyszer, hogy „a történelmi haladásnak talán… az a legfontosabb következménye, hogy egyaránt fokozza az eredmények és a katasztrófa lehetőségét.”
Az ipari forradalom 18. századi kezdete óta az emberi szellem egy olyan gyorsaságú, intenzitású és elterjedtségű fejlődésnek vált a szemtanújává, melyhez foghatót az általunk ismert történelem során addig nem láthatott. Az azóta eltelt mintegy 200-300 év alatt az emberiség élete merőben átalakult, mely változás minőségében és mennyiségében is feldolgozhatatlannak bizonyul az egyének számára. A kora újkor emberének földrajzilag szűk látóköre globálissá vált, ciklikus életvitele homogenizálódott és lineárissá pályára állt, a befogadásra érdemes információk köre pedig végtelenül kiszélesedett, mely tényezők mind magukban hordozzák a katasztrófák előfeltételeit. Mindezek mellett a részek egésszé válása is felgyorsult, létrejöttek a középkor – feudálisan szétaprózott, majd centralizált – királyságainak helyén a nagyobb, s jobban szervezett (nemzet)államok, amik katasztrófát okozó hajlamát már megtapasztaltuk. Ez a típusú politikai egységesülés azonban a 20. században megrekedt, a keretek vajmi kevéssé változtak. A 2. világháborút követően úgy tűnt, hogy a világ két pólus mentén fog nem csak átrendeződni, hanem egyesülni is, mely két tömb majd egymással versenyezve, egymás ellenében fog fejlődni.