Ma nyújtotta be az LMP az Országgyűlésnek azt a javaslatot, ami fél éves moratóriumot rendelne el a pláza- és hipermarket építésekre. Mindezt azért, hogy ez idő alatt egy szigorúbb építési szabályozás születhessen.

Maga a moratórium csak akkor ér valamit, ha tényleg értelmes dolgokat tudunk alatta kitalálni. Ha körülnézünk Európa boldogabbik felén, van mit tanulnunk. A legtöbb helyen egy meghatározott eladótér-méret felett (ez Ausztriában kisebb településen 600 m2, nagyobb településen 800 m2) nem a helyi önkormányzat, hanem a tartományi építési hatóság engedélyezi a "bótot". Ez már egyből kiszűri a magyar vadkapitalista rendszer egyik legnagyobb hibáját, hogy elég valahogy „jóban lenni” egy önkormányzattal (maximum tízegynéhány fő), és akkor nem számít hatástanulmány, környezeti vagy városképi kár, a már létező boltok felének tönkremenetele, a haverok megszavazzák, s mehet az üzlet.

A plázaépítés szabályozásával lehet csökkenteni a - főképp nagyvárosban jelentkező - környezeti károkat is. Az autóforgalom megnövekedése és a légszennyezés, a lebetonozott zöldterületek (lásd dunakeszi Auchan), a hulladékképződés és az épületek közműhasználata mind olyan externáliák, amivel az építést engedélyezők általában nem számolnak, s később csodálkoznak csak rá, hogy élhetetlen lett a környék.

A helyi boltok tönkremenetele, az emiatt növekvő munkanélküliség (mivel a nagy áruházláncok minden felmérés szerint relatíve kevesebb embert foglalkoztatnak) szintén a település gondjai lesznek. A beszállítók kizsigerelése, a hazai termékek alacsony aránya a dömping áruval szemben szintén a helyi gazdaságot sújtja.

A fentieket úgy szoktuk átfogóan nevezni, hogy a hasznok privatizálása, és a költségek társadalmasítása. Az üzlet hasznát megtartja a pláza vagy a hipermarket, a gazdasági, társadalmi és környezeti károkat pedig viseli a társadalom. Amíg bírja. (Esetleg a haszonból árengedmények formájában átenged egy darabot a fogyasztónak, ám ez társadalmi szinten messze nem kompenzálja az elszegényítést.)

de hát olcsóbb

A legerősebb ellenérv a korlátozással szemben az, hogy lehetnek ezek az áruházláncok bármilyen gonoszak a beszállítókkal, lebetonozhatnak akárhány mocsarat, a hiperben mégiscsak jóval olcsóbban jut hozzá a szegény állampolgár az alapvető élelmiszerekhez, mint más boltokban. Bár a miérteknek - és annak, hogy ez miért nincs így jól - sok magyarázata van, sokakat háboríthat fel, hogy még ezt a kis olcsóságot is el akarja venni tőlük valaki.

Ez a mi felelősségünk, az, hogy ne a pillanatnyi kényszerek szerint, hanem a hosszabb távú fenntarthatóság érdekében cselekedjünk. Mert azért szegény az a szegény, mert nincs munka, neki se és a fiának se, és kénytelen minden garast a fogához verni. És otthon se tud egy kis mellékest termelni, mert nincs ki megvegye, mert mindenki az olcsó hiperbe jár. Ördögi kör. Pedig a háztáji, őstermelői termék egyáltalán nem drágább, ha helyben adják el, a sokkal rövidebb kereskedelmi lánc (gyk: termelő – vevő) miatt. Megbízhatóbb, s jobban számonkérhetőbb. Első lépésként ezért rést kell ütni a nagy kereskedelmi láncok irdatlan erőfölényén, hogy legyen helye a helyi kezdeményezéseknek, ha patetikus akarok lenni, a közösségi öngondoskodásnak.