Bár nagy felhajtás és ünneplés nincs körülötte, de mégis mostanság érünk a rendszerváltás 20 éves jubileumához. Sajnos manapság sokan érzik úgy, hogy nincs ezen mit ünnepelnünk. Sokan vannak a csalódottak, általános a kiábrándultság. Persze nem tökéletes a rendszer, de ahogy Pelikán elvtárs mondta a Tanúban, „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.” Még ez a „gulyásdemokrácia” is jobb, mint a szocializmus legvidámabb barakkjában élni. 

Ha ugyanis figyelmünket kivételesen nem nyugati irányba, hanem kelet felé fordítjuk, talán könnyebb átéreznünk, hogy milyen jó is nekünk, és egyúttal nosztalgiázhatunk egy jót a kádári emlékeket felidézve. Tőlünk alig 500 kilométerre észak-keletre terül el Fehéroroszország a maga 10 millió lakosával. Az ország közállapotairól sokat elárul, hogy a parlamentben minden képviselő ugyanazon pártnak a tagja… Az elnököt, Alexandr Lukasenkót pedig 2006-ban „hivatalosan” 83%-os eredménnyel választották elnökké immár harmadik alkalommal, miután két évvel korábban népszavazáson változtatták meg az alkotmányt, törölve belőle a két egymást követő terminusra vonatkozó korlátot. Hiába, ilyen egy hiteles államférfi, akinek a népszerűségét nem koptatják kétes ügyek, no meg olyan úri huncutságok, mint ellenzéki számonkérés…

A véleménynyilvánítás persze „szabad”, hiszen mindenki azt mondhat, amit szabad, azaz ami megengedett… A média száz százalékig állami ellenőrzés alatt van, nincs sem független televízió, sem rádió. A két ellenzéki hetilapot úgy lehetetlenítették el egy időben, hogy az állami nyomdavállalat nem vállalta a nyomtatását. Később a nyomtatást megoldották a határokon túl Oroszországban, ám ekkor az állami kézben lévő hírlapterjesztő hálózat jelentette, hogy nincs már hely a palettán. Akik pedig most cenzúrát kiáltanak, azoknak mondom, hogy itt kérem, csak „technikai” nehézségek adódtak…

Persze repedések az ottani rendszer talapzatán is vannak, ahogyan a ’80-as években nálunk is. Elsősorban a fiatalok követelnek maguknak több szabadságot, de az olyan szervezetek tagjait, mint az Ifjúsági Front, a Zubr (Bölény), vagy a Fiatal Demokraták, rendszeresen zaklatják, bebörtönzik, néha azonosíthatatlan személyek megverik, vagy újabban – mióta a Nyugat felemelte a hangját a politikai foglyok miatt – soron kívül behívják a seregbe. Az embernek ettől óhatatlanul is déja vu érzése lesz. A ’80-as években Deutsch Tamás, Demszky Gábor, Orbán Viktor és még sokan mások ugyanígy küzdöttek az akkori zsarnok rendszer ellen.

Lehet, hogy a mi mai rendszerünk sem tökéletes, de legalább nem kell hasonlóktól tartanunk. Mi, akik ma nem értünk egyet a fennálló renddel, békésen szervezkedhetünk és kifejthetjük nézeteinket, gondolatainkat. Miközben e sorokat írom, nem tartok attól, hogy holnap kirúgnak, bebörtönöznek, vagy behívnak a seregbe. Ez óriási különbség a 20 évvel ezelőtti rendszerhez képest!

„Azért szavazok rá, mert őt le lehet váltani”

2004-ben Ukrajnában is győzött a „Narancsos forradalom”. Azóta sokaktól hallottam, hogy nincs abban semmi köszönet, hiszen azóta a káosz az úr. Piti politikai csatározások, torzsalkodások, személyes hatalmi ambíciók küzdőtere lett az ukrán politika. Ezek a vélemények úgy állítják be az eseményeket, mintha 2004-ben semmi fontos nem történt volna. „Gengszterváltás”, mondják néha 1990-re is. 

Ezek a vélemények nem vesznek tudomást a legfontosabbról, amit egy ukrán „narancsos” barátom fejtett ki még 5 évvel ezelőtt: „nem azért szavazok Juscsenkóra, mert ő a legideálisabb, hanem azért, mert őt le lehet majd váltani.” Bizony, ez a lényeg, ez a demokrácia lényege: hogy ha akarsz, változtathatsz. Kádárt nem lehetett leváltani, ahogy Lukasenkót sem. Persze 2004 Ukrajna esetében sem váltotta be az összes rózsaszín álmot, ahogy 1990 sem a mieinket. De ahogy mi is, úgy ma már ukrán barátaim is szabadok, kifejthetik véleményüket, és bele is vetették magukat a demokrácia sűrűjébe, ami persze gyakran abban csapódik le, hogy a rivális politikusok igyekeznek lejáratni egymást. De mégis más a mostani kampány, hiszen a végén a szavazók döntenek és nem a szavazatszámlálók, és remélhetőleg most nem mérgeznek meg senkit.

Putyin Ororszországa persze más. Ott aztán nincs sárdobálás, meg idegesítő politikai adok-kapok. De vajon jobb az? A demokrácia velejárója a vita és a konfliktus. Ahol nincs vita, ott demokrácia sincs.

Csendes szolidaritás a szabadságért küzdőkkel – gyújtsunk együtt gyertyát 16-án!

Én szeretem a mai Magyarországot minden hibájával és gyengeségével együtt. Örülök annak, hogy most élek, és köszönettel tartozom mindazoknak, akik lehetővé tették 20 évvel ezelőtt a zsarnokság lebontását. 

Egyúttal erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy immáron a világ szerencsésebbik feléhez tartozva támogassam azokat a nálam szerencsétlenebbeket, akik olyan helyen élnek, ahol még ma is meg vannak fosztva az alapvető jogaiktól. Ha a saját szabadságomért szerencsére már nem kell küzdenem, akkor legalább mutassak szolidaritást azokkal, akik előtt még falak tornyosulnak. 

2005. szeptember 16. óta Fehéroroszországban minden hónap 16. napján 20 órakor gyertyát gyújtanak a csendes ellenállás jeléül, így kifejezve szolidaritásukat az eltűntek, a politikai foglyok és mindazok mellett, akik küzdenek a fehérorosz szabadságért és demokráciáért. 

Történt ugyanis, hogy a ezen a napon fiatalok demonstráltak a politikai okokból eltűnt személyekre emlékezve. Kezükben fényképek és zászlók. A békés tüntetőket a rendőrség megrohanta, és elvették tőlük a képeket és zászlókat. Ekkor azonban az egyik fiatal – Mikita Sasim – levette a farmerdzsekijét, és azt kezdte el lengetni zászló helyett, tiltakozásul. A rendőrök ekkor leteperték őt, és a helyszínen agyba-főbe verték. A fiatal aktivista agyrázkódással került kórházba, ám így lett a farmer az elnyomás elleni lázadás szimbóluma a fehérorosz fiatalok körében.

Ha teheted, kérlek Te is gyújts egy gyertyát december 16-án!