Jó-e vagy nem jó a szociális kártya? Az LMP-ben is vannak más vélemények, de azért biztos, ami biztos, nekimentünk a teljesen hiteltelenné vált MDF elé paravánként húzott Bokrosnak, akit még arra is sikerült rávenniük, hogy beszálljon egy demagóg népi kezdeményezés népszerűsítésébe.

Létező problémák

Nem vagyunk vakok, így tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy létezik egy réteg, amelynek tagjai a segélyt a játékgépbe dobálják vagy magukba öntik alkohol formájában. Aztán meg éheznek és panaszkodnak, hogy kevés a pénz, rosszabb esetben mennek az uzsoráshoz, vagy nekiállnak „megélhetési” bűnözni. Ez a réteg a segélyezetteknek csak egy szűk köre, de az ilyen emberek szem előtt vannak: ott ülnek egész nap a falu közepén a kocsmában, ott hevernek az árokparton.

A probléma (a kis értékű lopásokhoz hasonlóan) nem pénzügyileg súlyos, hanem morálisan rombol. Hogy én gürcölök három műszakban, buszozok napi 3 órát, ez meg itt henyél. Pedig még a segélyen élő is a közösség része, és mint ilyennek, nem csak jogai, de kötelességei is vannak. Ez a kisebbség a boldogulni próbáló többséget húzza le magához, és segít kialakítani a sztereotípiákat, amik később az ilyen kártya-féle ötletekhez vezetnek. A szemléletet, miszerint aki segélyt kap, az csak maga tehet a sorsáról. Miszerint a lecsúszás oka nem a hozott hátrányok, a gazdasági szerkezetváltás vagy a válság. A segélyezett az alapvetően hülye ahhoz is, hogy beossza a pénzt, és ne eligya azonnal. Mer’hát a Józsi is olyan.

Nem működő megoldás

Nem vitatva tehát, hogy a probléma – a segélyt elgépezők, elkocsmázók köre – létezik, azért nézzünk a mélyére. Talán az uzsorás nem viszi el a szociális kártyát, de mivel így az ott marad kajára, a családi pótlékot még könnyedebb szívvel teszi zsebre. Lehet, hogy a boltban nem adnak rá piát, de ha a sorban mögöttem álló szomszéddal megbeszélem, könnyen lebonyolítható az „én veszek krumplit, te meg kevertet, az utcán cserélünk” biznisze. Bár még egyszerűbben is mehet, ugyan miért ne adna az a boltos egy kis üveget, nincs beírva a pénztárgépbe, mire fizettem... tehát ne legyenek kétségeink, aki el akarja inni a segélyt, annak a kártya nem fog leküzdhetetlen akadályt jelenteni.

Van persze, akinek ez nagyon jó üzlet. Az elfogadóhelynek, ami (pláne egy kis falu esetén) biztos ügyfelekre számíthat, konkurrencia nélkül (mint a monoki képviselők boltjai). És a cégnek, aki megcsípi a kártyagyártást meg az infrastruktúra kiépítését – azért azt ne gondoljuk, hogy egy ilyen rendszert fillérekből ki lehet hozni.

Akkor hogyan?

Igen, meg kell oldani, hogy a mélyszegénységben élők legalább azzal a nagyon kevéssel jól gazdálkodjanak, amit kapnak, de ehhez nem szociális kártya kell. Havi maximum 28 500 forint a plasztiklapocskán jó a megbélyegzésre, meg jó annak, aki bekerülhet a kártyabizniszbe. A segélyezettnek (és az egész társadalomnak) az lenne a jó, ha a delikvens újra tudna magáról gondoskodni. De ez nem megy ilyen egyszerűen, ehhez kellhet a szocmunkás-családsegítő hálózat fejlesztése, a szövetkezetek megtámogatása, a (köz)munka, a játékgépek betiltása, a közösségfejlesztés, az egyházi-karitatív munka támogatása, a helyi közlekedés fejlesztése, neadjisten még szociális földosztás is. Hosszú távon pedig olyan oktatási rendszer, ami csökkenti a hátrányokat és önállóságra nevel.

Tízezrek élnek olyan helyzetben, amiből egyáltalán nem látszik kiút, és ha komolyan végiggondoljuk, ez nem csak nekik rossz, de nekünk is. Nem a legjobb üzenet az amúgy is padlón lévőnek, hogy akkor még egy kicsit megrendszabályozunk, mert úgyis reménytelen vagy.

Fel kéne ismerni, hogy sem az egyre súlyosabb méreteket öltő szegénység, sem az etnikai konfliktusok nem kezelhetők ilyen egyszerűnek tűnő látszatmegoldásokkal. Átgondolt, sokrétű és bizony esetenként nem is olcsó intézkedésekre van szükség. Nem csak központi, hanem önkormányzati, egyházi és civil szerepvállalásra is. Még mielőtt fejünkre omlik a tető.