Akkor lehet ténylegesen más a politika, ha legalább az e nevet viselő szervezet képviselői elvetik az őszintétlenséget, a hátsó szándékokat, az igazság minden szeletének ki nem bontását, a sunnyogást, a ki nem mondott szándékokat és a sulykot.

Na jó, a legutóbbit nem. Azonban mielőtt végérvényesen döntene a Parlament a határon túli magyarok állampolgárságáról, úgy látom, nem haszontalan e lefutottnak tűnő kérdésben is összefoglalni, hogy a magyarság érdekeit pártatlanul, a szomszéd nemzetekkel szemben is toleránsan szemlélve, illetve az alapvető szabadságjogok nézőpontjából tekintve hogyan áll a dolog. Hogyan szavazna, hogyan szavazzon az LMP, ha a következő parlament napirendre tűzi a kérdést?

Persze a blog a tagság és a szimpatizánsi kör véleménynyilvánításának színtere, így itt a magam legjobb tudásából adódó konkrét választ keresem a kérdésre.

1. Érvelés és válasz az ideák és a logika alapján

Mint arról már sokat téptem a számat, teljesen diszfunkcionálisnak és mindenféle nemzeti kisebbség számára méltánytalannak tartom a kulturális alapú nemzetpolgárság és a területi állampolgárság erőszakos összekötését. El kell jutnunk abba a világba, ahol egy szlovákiai magyarnak természetes mind a területi alapú – szlovákiai – állampolgársága, mind pedig a kulturális-nemzeti alapú – magyar – állampolgársága.

A kölcsönös méltányosság híveként természetesen azt is szorgalmaznám, hogy a Magyarországon élő nemzetiségiek is megkapják a nekik megfelelő kulturális állampolgárságukat. Sőt, idővel az egész Európai Unió vagy az egész világ szintjén is természetesnek szeretném látni, hogy az ember autórendszámot intézni a területileg érvényes állampolgársága alapján tud (őshonosként persze ki-ki a saját nyelvén), de például a gyerekét a kulturális alapú nemzetpolgársága alapján írathatja iskolába.

Ennek az ideának a megvalósításához a mai reálpolitikában nincs más lehetséges kezdőlépés, mint az, hogy egyes nemzetek elkezdik az ilyen kulturális alapú állampolgárság-értelmezést, és ilyen alapon állampolgárságot adnak a határaikon kívül rekedt nemzettársaiknak.

2. Érvelés és válasz a külpolitikai realitások alapján

Most erősen sarkítani fogok. Mi a helyzet ma a Kárpát-Medencében? Az évezredes „ki ki felett uralkodik” versenyben most van egy vesztes és vannak nyertesek. A gyakorlatilag minden irredentizmusukat kielégítő – sőt még tovább nyerő –, és ezzel hatalmas magyar kisebbségeket fennhatóságuk alá vonó szomszédos nemzetállamok a teljes nyerés állapotában vannak, míg Magyarország, aki ennek a cuminak a másik oldalán helyezkedik el, ebben a témában a legjobban a „teljes vesztes” szókapcsolattal írható le.

Minden ilyen aszimmetrikus helyzet megoldása leginkább a nyertes(ek) gesztusaiból indulhat el, azonban elnézve a mai helyzetet, egy konstruktív, a saját pozíciójából valamicskét önként feladó gesztusgyakorláshoz még talán az a Szerbia áll per pillanat a legközelebb, amely pár éve még nacionalista-irredenta hódító háborúkat provokált ki és vívott.

Mondjuk ki tehát, senki nem fog magától a belátható jövőben a magyarok javára gesztusokat gyakorolni. Most a vesztesnek kell megtennie az első lépést, mépedig egy olyan intézkedéssel, amely a fentebb vázolt ideák világa felé mutat, azonban arra is alkalmas, hogy felhívja a figyelmet a magyarság érdekérvényesítési képességeire és hajlandóságára. Olyan cselekedetet kell letenni az asztalra, ami nem agresszív, ugyanakkor kijózanítja a szomszédos államokat, amelyek sok tekintetben még mindig a trianoni – onnan nézve – mámor és a túlnyerésből fakadó örök revansfélelem rabjai.

Ha deklaráljuk, hogy minden magyar nemzettársunkért felelősséget vállalunk, és ugyanezt ajánljuk a szomszédos népeknek is, akkor pont azt tesszük, amire a jelen külpolitikai helyzet feljogosít és kötelez minket. Helyettünk senki sem fogja megindítani azt a folyamatot, aminek a végén partnernemzeteinkkel kialakíthatjuk a kölcsönösen kedvező együttélés feltételeit. 

3. Érvelés és válasz a magyar belpolitikai realitások alapján

Mondjuk ki: a magyar belpolitika 2004 óta ebben a témában a legundorítóbb kényszerpályán mozog. A 2004-es népszavazást a Magyarok Világszövetsége nevű izgága társaság a lehető legrosszabb pillanatban erőszakolta ki (na, láthatjuk, hogy nem csak a cigányság vagy a melegek keresetlen „védelmezői” tudnak ártani „védenceiknek”). Kénytelen-kelletlen – de inkább kelletlen – az „igen” mögé állt a Fidesz, noha jól tudta, hogy erre most így és ebben a formában nem érett meg az idő.

Aztán az obligát viselkedési minták végrehajtásának csúcsként az akkori kormány csakazértis akasztotta a folyamatot. Az emberek legmélyebb irigységét és rosszindulatát felkeltő, hamis veszélyekkel riogató, testvérgyűlöletre uszító ellenkampányt méltán nyilváníthatjuk a magyar kultúrtörténet mélypontjának.

Meg is lett az eredmény. Az akkor még a társadalom szemében hitellel rendelkező kormánypártok elérték kisstílű céljukat, a határokon átívelő állampolgárság kérdése megbukott, a magyarság pedig olyan szégyenbélyeget sütött magára, amelyet még sokáig fogunk nyögni.

Ebben a helyzetben bárki, aki a parlamentben a most kezdődő ciklusban felteszi a kérdést – márpedig fel fogja –, egyfajta kellemetlenül nyerő helyzetben van. Ép erkölcsű ember ilyen történések után nem tudna a tükörbe nézni, ha nem az „igen” gombot nyomná válaszul.

4. Pár gyakorlati vonatkozás

A válasz tehát számomra egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül: igen. A kulturális szabadság és a nemzeti fejlődés, a nemzetek közötti méltányos párbeszéd nevében.

Azonban nemzetpolitikai elhivatottság ide vagy oda, a nagy igenezés közepette mégiscsak választ kellene adni arra a kérdésre, hogy hogyan működhet tovább egy olyan állam, amelyik a polgárainak nagy részét nem is tudja az adminisztratív határain belül. Erre a kérdésre válaszul ki kell mondani azt, amit minden igen-párti csak kerülget, mint a macska a forró kását: nem lesz teljesen ugyanolyan állampolgár az, aki a piros vonalon belül él, és az, aki nem.

Ezt az első ránézésre megdöbbentő kijelentést azonban szintén logikus alapon megérthetjük, ha két vonatkozásába belegondolunk. Egyfelől ilyen állampolgáraink ma is vannak; ők azok, akik EU-szerte a szabad munkavállalás és letelepedés jogát gyakorolva külföldi lakcímmel bírnak, magyar állandó lakcímüket feladták, és külföldre bejelentett, ott adót, tb-t fizető EU-polgárokként jogaikban sokkal közelebb állnak a befogadó állam polgáraihoz, mint az itthon lakó magyar állampolgárokhoz. Persze, a pontosság kedvéért szögezzük le, hogy minden állampolgárság azonos, nincs ilyen meg olyan állampolgárság. Vannak viszont lakcímhez kötődő jogok, amelyek a magyarországiaknak magyarországon járnak, másoknak meg máshol.

A helytelenül „másodrendűnek” mondott határon túli állampolgárság második megfontolandó vetülete a távoli jövő ideális végcélja. Mint fentebb vázoltam, a területi állampolgárság és a nemzetpolgárság szétválasztásával a két dolog egyszerűen másra lesz való. Azok tehát, akiknek magyar nemzetpolgárságuk van, de nem a Trianonban felrajzolt országban élnek, egyáltalán nem másodrendűek. Annyiról van csak szó, hogy az ő területi állampolgárságuk, illetve az ehhez kapcsolódó jogaik máshová kötik őket, és ez a „máshol” még csak nem is olyan rossz nekik, hiszen többnemzetiségű államuk a domináns kultúra mellett televan büszke és életképes magyar kultúrával is.

Azt a közösséget pedig, amelyhez a nemzetpolgárságuk köti, idővel az Európai Unión, illetve talán a nemzetközi jog rendszerén belül is meg kell tölteni egyre erősebb tartalommal, jogosultságokkal, kulturális intézményrendszerrel (például a határokon átívelő iskolarendszerrel, de az ezt finanszírozó adórész átirányításával, és a nemzetpolgárok valamiféle beleszólási jogának biztosításával is). Ekkor akár az is lehetővé válik majd, hogy az állam nélküli nemzetek – például a baszk, a katalán vagy a cigányság – is teljes jogú részei legyenek az EU-nak, de akár más nemzetközi struktúráknak is.