Előrebocsátom, hogy jelenleg nem vagyok az LMP tagja, így az alábbiakban megfogalmazott nézetek nem a párt hivatalos elképzelését, hanem csak az én személyes elképzeléseimet takarják. Ugyanakkor az ezen az oldalon tapasztalt szabad és alkotó légkör megfogott annyira, hogy örömmel vegyek részt a közös gondolkodásban.

Elkötelezett liberálisként hiszek a piac erejében, de ma már nem hiszek a piac mindenhatóságában. Hogy mi a különbség? Az, hogy az elmúlt évben, években rájöttem, hogy a teljesen szabad, korlátozásmentes és szabályozatlan piac nem önfenntartó, folyamatosan a szakadék felé rohan, és beavatkozás nélkül előbb-utóbb elpusztítja önmagát. Ezzel együtt hiszek abban, hogy a piaci szabad mechanizmusok mikroszinten az emberi tervezésnél hatékonyabban képesek optimalizálni a kapacitásokat, erőforrásokat.

Miért nem hiszek a piac mindenhatóságában?

A bankszakmát közelről ismerve, művelve az elmúlt években magam is tanúja voltam például a svájci frank alapú devizahitelezés felfutásának. A nyakló nélküli devizahitelezés köztudomásúan nem volt fenntartható, ezt ma már az érintettek is el- vagy beismerik. Ugyanakkor a helyzet olyan, mint egy száguldó ringlispíl, amiből nem lehet kiszállni, ám annál könnyebb beszállni. Sőt, kimaradni nem is igazán lehet.

Nézzük ugyanis, hogy milyen kimenetek lehetségesek:

• A piacon csak egyvalaki vág bele a devizahitelezésbe
• Ekkor ez az egy szereplő az olcsón kínált hitelek miatt elkezdi letarolni a piacot, a többi szereplő versenyhátrányba kerül és piacot veszít
• Nincs más út, be kell szállni a ringlispílbe, aki kimarad, kiesik a piacról
• Előbb-utóbb mindenki bent van a játékban és a körhinta egyre csak gyorsul
• A szereplők kezdik felismerni (feltéve, hogy kezdik egyáltalán) hogy a folyamat nem tartható örökké
• Ám kiszállni mégsem mer senki, mert aki elsőként kiszáll, az veszít
• Aki tovább bírja az nyer
• Ha bukik a rendszer, akkor pedig mindenki együtt bukik gondolják, amit úgysem hagyhatnak bekövetkezni… 

Egyszóval a piaci verseny logikája könyörtelenül taszítja a szereplőket a szakadék széle felé. Hiába többszereplős az egyenlet, hiába állítja az Adam Smith-i láthatatlan kéz, hogy a piac közös logikája okosabb, mint az egyes szereplők, a rövid távú profitorientáltság felülírja a hosszú távú profitorientáltságot és determináltan teszi instabillá a rendszert.

És még csak meg sem róhatom az érintetteket, mert a piaci életbenmaradás logikája bizony ezt diktálta. Ha valaki kimaradt volna, az már idő előtt elvérzett volna, hiszen nem maradt volna piaca.

Hozzáteszem – bár az egész esszém mondanivalója a szabályozás szükségességéről fog szólni – a hatályos szabályok alapján a Nemzeti Banknak így is lépnie kellett volna. Mert mi is a jegybank alapvető célja? Az árstabilitás elérése, fenntartása. Mi az alapvető eszköze? A kamatpolitika, ami szabályozza a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Ha kamatot emel, lassítja a hitelkiáramlást, és megtakarításra ösztönöz, magyarán pénzt von el a rendszerből. Ha kamatot csökkent, olcsóbbá teszi a hiteleket és fogyasztásra ösztönöz. De mindez csak akkor igaz, ha a piaci hitelkínálat a hazai devizában történik. Ha a hitelkínálat deviza alapon mozog, akkor az MNB hiába emeli a kamatot, az egyre drágább forint hitelek nem fogják vissza a hitelkínálatot, nem csökken a hitelkiáramlás. Vagyis kizárólag a forintkamatok emelése nem képes fékezni az inflációt.

Ezért lett volna a jegybanknak kötelessége fellépni a deviza-hitelezés fékezése érdekében. Miért nem tette? Mert a hitelkínálat fékezése a gazdaságot is fékezte volna, aminek a politikai kockázatát a jegybank nem merte/akarta/tudta vállalni.

A másik ok, ami miatt nem hiszek ma már a piac mindenhatóságában az a jelenlegi világgazdasági válság. Ezt ugyanaz a piaci logika kényszerítette ki, ami a fentebb említett hazai eseményeket is mozgatta. Az első amerikai bank hitelezni kezd rossz adósoknak. Az ilyen kétes kihelyezések nyilván nem az első évben buknak be, hanem egy ideig bírják, pumpálják a léggömböt. Például minél több lakáshitel kerül a piacra, annál nagyobb a pénzügyi kereslet a lakások iránt, ami egyre csak emeli az árakat. Az árak addig emelkednek, ameddig van újabb piacra lépő vevő, aki meg addig van, ameddig el nem apad a hitelforrás. Épp úgy, mint a piramisjátékokban…

Az első piacra lépő kereskedelmi bank pedig óriásit kaszálhat, hiszen szűz, addig meg nem hitelezett területre tette be a lábát. Ha a többiek nem követik, előbb-utóbb ez az egy bukott volna hatalmasat, de a tőzsde és a részvényes nagy úr, ha azt látja, hogy a szomszéd vállalat nagyobb éves profitot jelent, akkor abból nem az a következtetés, hogy ők biztos felelőtlenül üzemelnek, hanem az, hogy tudnak valamit…

Egy szó, mint száz, a jelenlegi válságot is a piaci logika váltotta ki. A piac önmagára hagyva sajnos hajlamos az ilyesmire. A piac olyan, mint a gyerek. Tehetséges és kreatív, de ha magára hagyjuk, kárt tesz magában…

Ezért gondolom ma már azt, hogy az optimális keverék szabad piac, de szabályok között és felügyelet mellett. Ez egyértelműen állami feladat. Olyan szereplőnek a feladata, akin nincs napi profitmaximalizálási kényszer. De ennek a felügyeletnek akkor, ha kell, lépnie is kell, részrehajlás nélkül. (Mint azt láttuk, a hazai eseményekben a hatóság nem lépett, pedig megtehette volna.)

De ez a piaci felügyelői, szabályozói szerepkör nem azonos, sőt egyáltalán nem az, mint amit a klasszikus szocialisták-szociáldemokraták vallanak, miszerint az államnak tulajdonolnia is kell a piaci szereplőket. Az államnak csak szabályoznia és kontrollálnia kell, tulajdonolnia nem feltétlenül. Sőt, ha az állam tulajdonos, akkor az már torzít, hiszen egyfelől vagy megjelenik a profitkényszer, ami elvakíthat, mint teszi azt a piaci szereplőkkel, vagy pedig pazarlásra ösztönöz, mert eltűnik a profitorientáltság, ami a takarékosság legfőbb motorja.

Nézzünk egy konkrét példát! Itt van például a budapesti tömegközlekedés. A megrendelő Budapest városa, hivatalosan a BKV. A szolgáltató pedig lám, ugyanaz szintén a BKV. Akkor most a BKV esetében vajon melyik funkció az erősebb? A megrendelői, aki maximalizálni akarja a kapott értéket? Vagy a szolgáltatói, amelyik minimalizálni akarja azt?

Varsóban – tehát nem az agyonpéldálózott Nyugaton – a két szervezet elkülönül egymástól. Van egy kizárólag megrendelői és szabályozói funkciót ellátó közlekedésszervező hatóság, és vannak különböző szolgáltatók, némelyik nem is állami kézben. A metró állami, a villamosok is talán, de ezek privát üzemeltetéséről is szó van, de a buszközlekedést egyértelműen több privát cég üzemelteti. Vagyis a megrendelő városi hatóság kiírja a pályázatot a szolgáltatásra, meghatározza az elvárt szinteket, definiálja azt az árat, amennyit hajlandó érte fizetni, majd a piac versenyezni kezd érte.

Az eredmény jó minőségű szolgáltatás, hiszen a cég ahogy megszerezte, úgy el is veszítheti a megbízását. A vonalak csomagokban kerülnek kiírásra, elkerülendő, hogy szemezgetni lehessen. A kiírás magában foglalja a járművek beszerzését és üzemeltetését, sőt, a megállók karbantartását is. Miután egy privát vállalatról van szó, amelyiknek érdeke az állagmegóvás, a buszokon és az útvonalakon található megállókat rendszers őrjárat vigyázza. Ha nem megfelelő szolgáltatást tapasztal a hatóság, szerződést bont. Ilyenre már volt példa, ezért a cégek vigyáznak. Miután a szolgáltatás minősége javítható, ezért az utasok is jelzik, ha elégedetlenek, mert Budapesttel ellentétben, van mód a változtatásra.