Egy reggel a munkahelyemre menet a budapesti Moszkva téren két reklámújságot találtam a földön heverve. A közelben nem volt senki sem, aki elejthette volna őket, csak a rohanó emberek és néhány közterület-felügyelő. Nemrég ejthették el, mert nem voltak se koszosak, se agyontaposva, ezért gondoltam, hogy felveszem és kidobom mindkettőt. Ne legyen tele a járda szeméttel. Aztán eszembe jutott, hogy miért dobjam ki őket a kukába, ha a szelektívbe is dobhatom?

És itt kezdődött a probléma. Bár a környék tele van narancssárga kukákkal, egy darab szelektív hulladékgyűjtő sziget sincs a munkahelyemre menet, és amúgy is nagyon kevés van belőlük. Gondoltam, hogy akkor inkább kidobom, de ekkor még hangosabban megszólalt bennem a zöld énem, és inkább elvittem a reklámújságokat a munkahelyemen lévő papírgyűjtőbe.

És felmerült bennem a kérdés: miért nincs legalább néhány kuka mellett szelektív hulladékgyűjtő is?

10'7 %-ot értek el a Zöldek a német Bundestag-választásokon, ami a legjobb eredményük megalakulásuk óta.
 
Ugyanakkor az eddig nagykoalícióban kormányzó keresztény- és szociáldemokrata néppártok történelmi léptékben gyengének bizonyuló szereplései figyelmeztető jelek: fősodrú politikájuk tehetetlenül állt a globális kapitalizmus válságával szemben. Mindennek következménye a politika egyre élesebb polarizálódása, a neoliberális szabad-demokraták és a populista baloldal előretörése. Világos, hogy a Zöldek ellenzéki politikáján is múlik majd, hogyan fest a német politikai paletta 4 év múlva.

Néhány nappal ezelőtt reggel munkába menet a Metropolt olvasgattam egykedvűen. A nagyvilág rovatban volt egy néhány mondatos egészen aprócska rövidhír. (az eredeti Metropol-os cikket nem találtam, de tartalimlag ez volt az: http://www.nyest.hu/hirek/betiltotta-a-tobbnyelvu-utcanevtablakat-egy-litvan-birosag) Az állt benne, hogy a litván legfelsőbb közigazgatási bíróság megsemmisítette az egyik település kérelmét, hogy az utcanévtáblákat több nyelven, a litván mellett lengyelül és fehéroroszul is feltüntethessék. Az egész hír mindössze ennyi volt, semmi több. Nem kapott vezércikket egyik napilapban sem, nem foglalkozott vele az esti híradó, nem beszéltek róla az emberek, de ami még rosszabb, hogy a magyar diplomácia is csendben maradt. (Pontosabban én nem tudok róla, hogy állást foglalt volna ezügyben.)

Szeptember 17-19. között Írországban tartott fényszennyezés konferencián csillagoségbolt-parknak terjesztették fel a Zselici Tájvédelmi Körzetet. De miért is fontos létrehozni egy csillagoségbolt-parkot?

Szennyezni nem csak szennyvízzel, kipufogógázzal vagy szeméttel lehet, hanem fénnyel is. Aludtál-e már el valaha nehezen az ablakon bevilágító közvilágítástól? Ébredtél-e már fel úgy, hogy a teljes sötétség helyett csak félhomály van a szobában? Láttad-e már az emlékművek mellett elvilágító díszkivilágítást, vagy vakított-e már el vezetés közben a hírtelen felkapcsolódó mozgásérzékelős reflektor? Ha igen, már közvetlenül is megtapasztaltad a zavaró fények káros hatásait.

Egy derült éjszaka nézz fel az égre egy nagyvárosban, és a narancssárga égen próbáld megkeresni a Tejutat. Azt, amit néhány évtizede még egy kisgyerek is játszva megtalált. Nem fog sikerülni. A zavaró fények miatt nem.

Kis hazánkban viszonylag ritkán beszélünk külpolitikáról, leszámítva talán a szomszédainkkal folytatott állandó perlekedést. Holott immár 5 éve az egyesült Európa tagjai vagyunk, ahol az élet a mi felvételünkkel sem állt meg és gőzerővel folytatódnak a viták és eszmecserék a kontinens és főként az EU jövőjéről, szerepéről és persze határairól.

Én most kizárólag a bővítésről, az 'európaiságról' szeretnék írni, bár legalább ennyire érdekes kérdés, hogy az EU jövője a „szuperállam” vagy a laza föderáció lesz majd.

Múlt vasárnap délután tobozt szedtem a kertben. Közben szólt a rádió.

Azért szedtem tobozt, mert a falunkban nincs vezetékes gáz, így fával fűtünk. A toboz pedig kiváló gyújtós, gondolom főként a gyantának köszönhetően. A fafűtés kritikus pontja pedig a gyújtós. Van ilyen ’rózsaszín basz’ (by nőm) a helyi boltban, de petróleumból van, tehát nem fenntartható, részemről marad a tobozszedés.

2002. márciusában a Friedrich Ebert Alapítvány egyik konferenciáján vettem részt. A témájára már nem emlékszem, csak a mellettem ülő idős hölgyre, aki a szünetben felszolgálandó három fogásos ebédre várva időnként a fülembe súgta: " Ez mért motyog?", "Mennyit beszél!", "Mikor fejezi már be?"A harmadik vagy a negyedik előadó Heiszler Vilmos volt a muzulmán-keresztény együttélésről. Évszázadokat átívelő előadása alatt vagy a hölgy némult el, vagy csak én kerültem kívül téren és időn. Harminc évvel ezelőtt hasonlóan nyűgözött le Vekerdi László és Lukácsy Sándor. Ők apám nemzedékéhez tartoztak. Heiszler Vilmos a kortársam volt. Boldog vagyok, hogy ismerhettem.

Az Eötvös József Kollégium Baráti Körének tagjai voltunk. A hatvanas-hetvenes években a Kollégium a demokrácia kicsiny, de jól védett szigete volt. A meg-megújuló politikai támadásokat úgy verte vissza, mint a IV. Bélát rejtő Trau a tatárokat. Az évente ismétlődő diákbizottsági választások íratlan szabálya volt, hogy karrierista nem lehet DB-titkár, erről a titkos választási rendszer megannyi szabálya gondoskodott. 

A működő demokrácia csodája a Kollégiumban kezdődött, de a boldog 1989 után nem ment át a gyakorlatba. Heiszlert 1990-ben önkormányzati képviselővé választották, s mint erkölcsös politikus magára maradt. Úgy mesélte, "illegalitásba kényszerítette a kerületi SZDSZ-t”, mert amikor bement a polgármesteri hivatalba párttársai feltűnő sebességgel mentek el máshol intézni mutyiügyeiket. 1994-ben Heiszler távozott, a mutyi maradt. Tizenöt éve tapasztaljuk, hogy építik át (most éppen Verók elvtársék) a csendesen szép Terézvárost. Azt is látjuk, hová jutott az ország. 

Amíg élünk, remélünk... 2009. június 7-én Heiszler Vilmos még kijön a kórházból az LMP-re szavazni, de azt, mivé válik új pártja, már nem fogja megtudni. Halála nem csak a Lehet Más a Politika vesztesége, Magyarországé is. Az LMP akkor méltó Heiszler Vilmos emlékéhez, ha a demokrácia elveit, játékszabályait nem áldozza föl a kicsinyes személyes ambíciók, a minden áron hatalomra jutás oltárán. Úgy legyen.

Pálvölgyi Márta

Tegnaptól egy kicsit jobban érzem magam. Biológus barátom újságolta, hogy elkezdték visszatelepíteni a bölényeket a Kárpátokba, sőt, állítólag már a Zemplénben is engedtek szabadon a bölényes vadasparkból. Persze abba nem érdemes beleélni magunk, hogy bölénnyel találkozunk, mert nagyon félénk állat: az egyik kutató hiába kereste a szemével a rádiójeladóval megjelölt állatot, ami kütyüje szerint 30 méterre volt, majd kiderült, hogy a bölény elbújt egy fa mögé, és csak a két szarva látszott ki.

Lehet, hogy én vagyok sötétzöld, de nagyon örülök. Egész más érzés egy olyan ország betonrengetében irodai munkát végezni, ahol pár száz kilométerre, az erdőben bölények legelnek. Egészen más.

(A kép egy vadasparki szelid, vélhetően kiflifüggő darabot ábrázol.)