Állomás és PPP
Az egész a Keleti pályaudvaron kezdődött. 2006-ot írtunk, és az egyik hozzám hasonló idióta barátommal az orosz Kaukázusba indultunk síelni vonattal… (2014-ben itt lesz a Téli Olimpia, de persze ekkor erről még semmit sem lehetett sejteni)
Álltunk a Keleti lerobbant, húgyszagú és mocskos peronján – a barátom kezében a hódeszkájával – és vártunk a Moszkvába tartó Tisza Expressz indulására. Tele voltunk izgalommal és lelkesedéssel, de az Oroszországról alkotott előítéleteink miatt – bár nem vallottuk be egymásnak – kicsit azért féltünk is attól, ami következett. Ott álltunk a Keleti szennyes környezetében és arra gondoltunk, hogy mi várhat ránk ott messze a vad keleten, ha már itthon is ez a balkáni kép tárul elénk. Kiruccanunk a civilizációból egy kicsit – gondoltuk – hiszen a szülők, barátok is lépten-nyomon azt kérdezték, hogy „lehet ott mobilt használni?”, „mit fogtok ott enni?” Mintha csak Kolombusz Kristófok lennénk, akik a vad, ismeretlen felé vették az irányt.
Aztán eltelt 24 óra, és leszálltunk Kijev központi pályaudvarán. Leszálltunk, és csak ámultunk és bámultunk. A szennyes Keleti után nem sok jóra számítottunk az ukrán fővárosban, ám ehhez képest megdöbbentő volt, ami ott fogadott minket. Mintha egy reptérre érkeztünk volna, olyan tisztaság és rendezettség uralkodott mindenütt. A WC, ami ugyebár a hazai vasútállomásokon fogalom, kulturált és patyolattiszta volt. Ez azonban még nem minden, az állomás más tekintetben is közel állt egy reptérhez, ugyanis az épületben gyorsétterem, illatszer- és könyvesbolt is helyet kapott. Sőt, talán még egy bankfiók is, de ebben már nem vagyok biztos. Gyakorlatilag egy komplett bevásárlóközpontot integráltak a pályaudvarba.
Lehet persze nem szeretni a „fogyasztás modern templomait”, a plázákat, de azt el kell ismerni, hogy az ember még mindig sokkal jobban érzi magát egy tiszta és rendezett bevásárlóközpontban, mint egy átlagos hazai vasútállomáson… Az ukránok Kijevben pedig nem csináltak mást, mint megosztották a kiváló helyen lévő pályaudvar épületét a közösségi vasúti és a privát kereskedelmi szféra között. Vagy, ha úgy tetszik, bevonták a magántőkét a közösségi létesítmény üzemeltetésébe. Ezzel egyrészt az állam számára ingyen újították fel az állomást, másfelől a kereskedelmi egységekkel ezentúl megoszlik az épület fenntartásának költsége, fűtés, világítás, stb. Az utazóközönséget szemlátomást nem zavarta a kereskedelmi tevékenység, sőt ha magamból indulok ki, sokkal megnyugtatóbb volt ezzel szembesülni, mint a Keleti mocskával.
Nem egyedi azonban az eset. Amikor Bulgáriában, Szófiában jártam, szintén megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen ápoltak és rendezettek az aluljáróik. Az aluljárókban a falak mentén üzletek és kirakatok sorakoztak, a padló új burkolattal ellátva, a mennyezeten modern világítótestek. Sőt, az egyik aluljáróban a falnál még egy csobogó-szökőkút is állt. Szintén amolyan „pláza-fíling” volt érezhető. Mint megtudtam, az aluljáró felújítása, tisztántartása és állagának megóvása a helyi üzlettulajdonosok feladata, a rend fenntartása feltétele az üzlet üzemeltetési engedélyének.
Ha jobban belegondolok a mai Magyarországon két hely van, ahol nagyon nem szeretek lenni: az egyik az állomások területe, a másik az aluljárók. Ha annak az ára, hogy kulturáltabban nézzenek ki ezek a helyek, az lenne, hogy beengedjük a magántőkét és a kereskedelmi szférát, én egyértelműen igennel voksolnék.
PPP: annyit tesz „public private partnership”, azaz közösségi és magántulajdon együttműködése. Általában konkrét projektek megvalósítása kapcsán kerül szóba (pl. sztrádaépítés), de tágan értelmezve a fenti két példa is beleérthető.