Azt már lassan kezdjük megszokni, hogy Szlovákia vezető kormánypolitikusai rendszeresen magyarellenes hangulatot keltenek, s mondhatni már-már uszítanak. Jan Slota szavain már csak meg sem lepődök, mert mióta tankokkal akart volna Budapestre jönni, azóta tudom róla, hogy nem egészen van tisztában szavai súlyával. Emellé párosul még borgőzös nacionalizmusa, amiről hazai példákból tudjuk, hogy veszélyes gyúelegyet tud képezni. Nem komolyan veendő figura.

Aztán ott van Robert Fico, aki mint hazája miniszterelnöke, bort iszik és vizet prédikál. Egyszer a magyarországi kisebbségi önkormányzatok miatt aggódik, máskor olyan nyelvtörvényt fogadtat el kormányával, melyet a Habsburg kamarilla is megirigyelhetett volna. Közben szemet huny a magyarverések felett Nyitrától Dunaszerdahelyig.

Ezeken már a híreket figyelő ember fel sem kapja a fejét, csak sóhajt egy nagyot, vagy a nyilatkozó szlovák politikus néhány kedves felmenőjét illet sokrétű jelzőkkel, melyekben a magyar nyelv páratlanul gazdag e világon.

Tegnap éjjel fél háromkor értem haza, s - rossz szokás – még bekapcsoltam a gépet.
És azt látom, hogy meghalt Cseh Tamás. Tüdőrákos volt, az elég egyirányú utca, s tudta mindenki, aki szerette, hogy mire kell készülni, mégis ledöbbentem. Hogy jajjmileszmost.
Akkor arra gondoltam, hogy ma lesz egy órám, megírom ide, milyen meghatározóan fontos volt nekem és meg nagyon sok ember szellemi fejlődéséhez Cseh Tamás (és Bereményi Géza) életműve. Nem lennék az a gondolkodó, felelősségre törekvő ember, ha nem tanultam volna meg iszonyú pontossággal tőle, milyen volt az olyan emberek élete mint az enyém, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években éltek. A kilencvenes évekről már saját lenyomatom is van. S megírom azt, mennyire sajnálok mindenkit, akinek nem a magyar az anyanyelve, és erről a roppant gazdagságról lecsúszott.
Egy darabig turkáltam a dalaiban, aztán fél négykor lefeküdtem.
Nyitott ablaknál alszom, s amint elvackolódtam, női sikoltozást hallottam. Először reméltem, hogy viháncolás, de nem az volt. Valakit nagyon csúnyán vertek. Kiálltam az erkélyre, hogy jól hallom-e?
Jól hallottam. Nem a tévé volt.
Lementem az utcára a mobillal, hogy megpróbáljam bemérni, hogy hol történhet, aztán hívjak rendőrt. Gondoltam, hogy valamivel megdobom a gyanús ablakokat, hátha kiderül, de nem találtam semmi megfelelő tárgyat. A szembe lévő házban három helyen is égett a villany, egy darabig még jöttek halkabb hangok valahonnan, aztán már hiába füleltem, csönd volt. Húsz perc után feladtam.
Arra nem lehet kihívni hajnali négykor a két kerületi rendőrjárőr felét, hogy egy fél órája egy húszlakásos házból úgy hallottam valaki vert valakit.
Volt egy ismerősöm, aki minden este azért aludt el a tévé előtt, mert a szomszédban verték a családot. Ilyennek képzelem a minden résztvevőre kiterjedő kárhozatot.
Úgyhogy ezt írtam, nem amit szerettem volna. Más most nincs.

Cseh Tamástól:

Illegalitás (Nagyon jó humora van, igazi rendszerváltás kori anekdota.)
Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza (Ez is nagyon vicces.)

Budapest (Alapmű.)

Nincsen más (Ez már nem vicces, hanem szomorú. És gyönyörű.)

Micsoda útjaim (Ha csak egyet nézel meg, ez legyen az. Torokszorító.)

Ha kiábrándultál a kiábrándultságból,
ha érdekel az ökopolitika, de nem tudod, hol kezdd,
ha nem tudod, ki volt Ivan Illich,
ha tudod, ki volt Ivan Illich,
ha szerinted is lehet más a politika,
de még nyomasztanak a kérdések,
akkor van egy programunk számodra

A regisztráció és a befizetés módosított időpontja: augusztus 12 szerda éjfél.

Előrebocsátom, hogy jelenleg nem vagyok az LMP tagja, így az alábbiakban megfogalmazott nézetek nem a párt hivatalos elképzelését, hanem csak az én személyes elképzeléseimet takarják. Ugyanakkor az ezen az oldalon tapasztalt szabad és alkotó légkör megfogott annyira, hogy örömmel vegyek részt a közös gondolkodásban.

Elkötelezett liberálisként hiszek a piac erejében, de ma már nem hiszek a piac mindenhatóságában. Hogy mi a különbség? Az, hogy az elmúlt évben, években rájöttem, hogy a teljesen szabad, korlátozásmentes és szabályozatlan piac nem önfenntartó, folyamatosan a szakadék felé rohan, és beavatkozás nélkül előbb-utóbb elpusztítja önmagát. Ezzel együtt hiszek abban, hogy a piaci szabad mechanizmusok mikroszinten az emberi tervezésnél hatékonyabban képesek optimalizálni a kapacitásokat, erőforrásokat.

Miért nem hiszek a piac mindenhatóságában?

Olvasom az Antikapitalista Blokk egész nagy teret nyert felhívását, mellyel az antirasszista koncertről szeretnék kigolyózni az általuk rasszistának tartott Beatricét (főleg Nagy Feró miatt) és Bikinit (főleg Németh Alajos miatt). Indokaik érdekesek.

Azt kétségkívül bebizonyítják, hogy a fenti urak többet mozogtak szélsőjobboldali körökben, mint amennyit a legtöbb egészséges ember szokott. Megértek mindenkit, akinek ez gyanús, végül is nem csoda. De hogy rasszisták volnának, arra ez már nem bizonyíték. S mivel a vád súlyos, a csúsztatás tipikus, ezért az eljárást legalábbis nem túl finomnak tartom.

Én nem vagyok valami nagy kocsmajáró, pesti éjszakai arc, de a terézvárosi szesztilalom (este tíz után minden vendéglátóhely zárva) azért elég meredek.
Verókéknak jó pár húzásuk van, tejtestvérére, Hunvaldra már egyszer kitértünk, de ő is megérne pár feketemisét, - itt mindenesetre van egy rakás ellenük szerveződött önvédelmi csoport.
Most az történt, hogy a kerület számos, teljesen különböző kocsmáját intézték el egyetlen, az agent orange differenciáltságát idéző rendelettel, mondván, zavarják a lakókat.
Ami kétségtelenül egy releváns szempont.

Hétvégén Hollókőn jártam. Felsétáltam a várba, ahol parányi panoptikum várja a látogatókat. A panoptikum bejáratánál kétoldalt egy-egy árpádsávos lobogó díszelgett. A belsőbb termeknél a látvány megismétlődött. Már-már kezdtem felvonni a szemöldökömet, hogy „már itt is”, amikor bevillant, hogy az árpádsávos lobogó történelmi lobogó, így vélhetően a kiállítóteremben már akkor is itt volt, amikor még nem volt ennyire része a napi politikai marketingnek. Sőt, az árpádsávos zászló vélhetően több száz évvel ezelőtt is kint loboghatott a vár fokán.

Ez indította el a gondolataimat. Arra gondoltam, itt ez a történelmi zászló, amelynek több száz éves története van, én mégis az elmúlt hónapok, esetleg a ’45-ös események miatt először illetlennek ítéltem a jelenlétét. És ez rossz. Az árpádsávos zászló története megismétli, vagy inkább megelőzte azt, ami a nemzeti trikolórral is történt. Kár, hogy a nemzeti szimbólumok szekértáborokat kezdenek jelölni. Valaha azt a célt szolgálták, hogy összekössenek, ma meg elválasztanak. Nyilván mindnyájan emlékszünk a 2002-es kokárdás választásra, amikor a nemzeti színek viselése a nemzethez tartozás helyett egy politikai oldalhoz tartozást kezdett jelölni. Az árpádsávos történelmi lobogót pedig először és eleddig utoljára a történelemben a nyilas terror tette szalonképtelenné.

Reziliencia (ökológia): egy (öko)szisztéma azon képessége, hogy elviseljen külső behatást anélkül, hogy összeomlana, vagy minőségileg jelentősen más állapotba kerülne.