A nemrégiben szélesebb nyilvánosság elé került Dunakeszi tőzegláp kálváriája jellemző és kiábrándító látleletet ad a hazai természetvédelmi hatóságok működéséről, az önkormányzatok területkezelési és rendeletalkotási szokásairól, a szabályozások kijátszhatóságáról. A több évre visszanyúló történet részleteiről jó néhány cikk jelent meg a közelmúltban, illetve a lápot évek óta védeni próbáló civilek honlapján is tájékozódhatunk a jelenlegi helyzetig vezető történésekről, ezért a múltbeli eseményeket most csak futólag tekinteném át, illetve kiemelnék néhány szempontot a szombati demonstráció (melyről a részletes információkat lásd a bejegyzés végén) háttere gyanánt.

A Dunakeszi tőzegtavak az egykori nagyobb, összefüggő, mozaikos természeti terület maradványaként bújnak meg Budapest és Dunakeszi határában, egy nagy Auchan hipermarket és egy jelenleg horgásztóként működő bányató közt. A 90es évek elején a tőzegtavak még egy kiterjedt, lápos – homokbuckás, védett fajokban gazdag terület részei voltak, amelynek nagy része 1998-ban áldozatául esett az M0-ás autópálya miatti építkezéseknek. A Dunakeszi tőzegtavak kis foltja azonban megmaradt, és az egyre növekvő forgalmú urbanizált területbe kis oázisként ékelődve továbbra is kitartóan biztosít élőhelyet számos növény- és állatfajnak. Él itt tőzegpáfrány és számos fűz faj, tavi szivacs, pettyes gőte és mocsári teknős, fészkelnek és táplálkoznak különféle énekes és vízimadarak. 

Van egy miniszervezet, amely egy kicsit radikálisabban akar hasonló célokat elérni mint az LMP. Jelmondatuk, akcióik is sokkal jobban megosztják az érintetteket, annak ellenére, hogy ezek mindig békés, közösségformáló célú programok. Jellemzően azoknak szúrják a szemét a plázafoglalások, az utcai fogócskák, párnacsaták vagy a boltbalopások akiknek az antidemokratikus hatalmára/helyzetére így rávetül a fény. A rendőrök csak szimplán nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, ezért gyakran igazoltatás lesz egy-egy játék vége.

Az LMP szombaton – miután több körben kritizálta a CO2 kvóták eladásából származó bevételek felhasználását – demonstrációt tartott a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium előtt. A miniszter válasza erre egy kincstári sikerjelentés volt, amit az mszp.hu „az LMP eltévesztette a házszámot” címmel hozott le. 

Kedves Miniszter úr, nem az LMP tévedt el, hanem úgy látszik, Ön nem tudja, mi folyik a saját minisztériumában. 

A korábbi ombudsmani kritikára válaszul tíz napja elvitte a sajtót saját házába, és ott reklámozta a Klímabarát Otthon lakossági programot. Azt a programot, ami még nem is létezik, pályázni rá a legjobb esetben is csak hónapok múlva lehet, mert nincs megoldva, hogy ki fogja kezelni és milyen pénzből a pályázatokat.

Mikor ezt a cikket írom, már 19-nél jár a H1N1 fertőzésben elhunytak száma. A tisztelt olvasó persze most megkérdezhetné, hogy miért jelenik meg egy járványüggyel kapcsolatban írás egy politikai párthoz közelálló fórumon, és alighanem a kérdése jogos lenne. Tényleg, miért is?

A politika és a járványügy ugyanis két külön műfaj. Akkor mégis hogy kerül a csizma az asztalra, avagy mi köze a politikának a járványügyhöz? Sajnos kis hazánkban a politika és a politikusok felhatalmazva érzik magukat, hogy az égvilágon mindenhez hozzászóljanak, és véleményt formáljanak (ez demokratikus joguk persze). Csakhogy gondok adódhatnak akkor, hogy ha egy politikus, vagy politikusok csoportja, netán egész pártok orvostudományi szakmai kérdésekben foglalnak állást. Lehet persze, hogy a politikus az a szakember, aki sokoldalúságánál fogva sok dologhoz ért, de talán mégsem mindenhez.

Hamarosan itt a karácsony, de amit egy hardcore zöld aktivista még ennél is jobban vár, az nem más, mint a koppenhágai klímakonferencia kezdete december 7-én. Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni azt illetően, hogy ez alkalommal hajlandóak lesznek-e szigorú reguláknak alávetni magukat az olyan renitensek, akik Kiotóban kimaradtak a "buliból", gondolok itt az USA-ra, Kínára és Indiára. De jelen posztunk témája nem a klímakonferencia, mert még a csapból is ez fog folyni az országos médiumokban, nyilván nem a téma miatt, hanem mert, ha nagy az egy négyzetméterre eső államférfiak(nők) koncentrációja, az mindig vonzza a sajtót.

A klímaváltozás jelentős részben az üvegházhatást okozó gázok levegőbe eregetett mennyiségével van összefüggésben. A szennyezőanyag-kibocsájtás pedig szorosan összekapcsolódik azzal, hogy miből nyerjük az ipar és a háztartások számára szükséges energiát. Ha valakit nem foglalkoztat különösebben a globális felmelegedés, mert mondjuk, szereti, ha egész évben lehet strandolni, és immunis a bőrrákra, még az is megérzi a bőrén, ha kimarad az áram, és a gáztűzhelyből jó szagú propán-bután helyett csak áporodott levegő tör elő. Persze ettől ma még messze vagyunk, de ha a menetrendszerű orosz-ukrán gázvitákra, és a legutóbbi télre gondolunk, mindjárt nem olyan távoli a dolog. Tehát eme írás arra próbál választ adni, hogy mik az előttünk álló lehetőségek az energiabiztonság ügyében, az elkövetkező évtizedek távlatában.

Elvileg egy ideges szemöldökrántásnál többet nem szabadna arra pazarolni, hogy a magyar parlament legnagyobb ellenzéki és jövőre kormányzásra készülődő pártjának mindenről csak az jut eszébe, hogy már megint mit cseszett el a kormány. Még akkor is, ha történetesen egy sikerről van szó. Ja és a fikázás akkor is kihagyhatatlan, ha az egyszersmint riasztó tudatlanságról vagy tudatos ferdítésről árulkodik (nehéz eldönteni, melyik rosszabb).

Ezúttal Navracsics Tibor frakcióvezető úr hozta a szokásos formát Andor László foglalkoztatáspolitikai EU-biztosi jelölésének kapcsán. Az egykoron jobb sorsra érdemes egyetemi oktató közleménye szerint "a kormány jelöltje könnyűnek találtatott és így Magyarország egy súlytalan tárcát kapott". Pedig a kormány azt ígérte, hogy a jelöléssel esély nyílik "egy fajsúlyos – a fejlesztéspolitikai vagy a regionális politikai – tárca elnyerésére".

Si tacuisses… Hogy jelenthet ki nyilvánosan egy ilyen egetverő balgaságot valaki, aki hagyján, hogy frakcióvezető, de európai belpolitikára szakosodott egyetemi oktató, uniós alapkönyv szerzője?

Megmondom őszintén, nekem nem olyan egyértelmű a svájci minaret-tiltó népszavazás elítélése.

Kezdjük a kötelező magyarázkodással: nekem is vannak muszlim barátaim. :-) Sőt, nagyon gyakran én vagyok az környezetemben, aki egyedül szolidarizál velük, megérti őket.

Most azonban a svájciakat értem meg. A helyzet ugyanis értelmezésemben a következő: van egy nagy sebességgel erősödő, az európai kultúrától, népektől (nevezhetjük így is: befogadó féltől) gyökeresen más értékeket, életstílust és erkölcsiséget képviselő közösség, ami - és ez a fontos- lépésről lépésre, nagyon határozottan formálja a maga képmására, a neki tetsző irányba Európát. Ebben a folyamatban - mindkét fél számára világos és kimondott tény - a minareteknek szimbólikus jelentősége van csak.

Vasárnap népszavazást tartottak arról, hogy betiltsák-e az új minaretek építését az alpesi országban. A nem hivatalos végeredmények szerint a választók 57%-a támogatta a minaretépítési tilalmat. A 26 kantonból mindössze 4 volt, ahol kisebbségbe kerültek az igenek.

Eddig mindig úgy tekintettem Európa szerencsésebbik nyugati felére, és különösen Svájcra, mint az etnikai és vallási tolerancia mintaállamára. Svájc, ahol német, francia, olasz és rétoromán ajkú lakosság él és élt mindig békében egymás mellett, most mégis megijedt néhány kőtoronytól. Ráadásul úgy, hogy eddig összesen négy (!) mecset mellé épült minaret az egész országban. Nehéz tehát minaretek erdejéről, vagy az ettől való közvetlen és megalapozott félelemről beszélni. Sokkal inkább a bevándorlókkal szembeni általános ellenszenv, vagy félelem vezetett a minaretépítés elutasításához. Szimbolikus értékű kérdéssé változtatva a kőtornyok ügyét, amelyre a helyi szélsőjobb még rá is tett egy lapáttal, amikor azt kommunikálta, hogy „a minaretek a muzulmán szélsőségesek bajonettjei Európa szívében”.